T. Barnett: Gyilkosság a Garda-tónál 6. rész

Amikor a vonat kiért az alagútból, a fény lassan visszakúszott a kocsiba végigsimítva az ülések kopott széleit, az ablakon maradt ujjlenyomatokat, és megpihent az emberek arcán, mintha mi sem történt volna. De egy lány szaporábban lélegzett, és szíve jobban dobogott, mint az megszokott lett volna egy unalmas vonatúton. Bianca nézte a nőt, aki vele szemben ült, és megállapította, hogy túl nyugodt, túl természetes. Olyan ember benyomását keltette, aki úgy tud jelen lenni mások közelében, hogy nem ijeszti meg őket. Mellette az anyja horkolt fekete, öregasszonyos kendőben. Az ilyenektől a legtöbb ember nem tart, de a lány mégse tudott megnyugodni. Attól tartott, az idegen átlát rajta. Megmentője felállt, levette a kabátját, és gondosan az ölébe hajtogatta. Nem nézett rá azonnal, mintha azt várta volna, marad-e vagy menekül tovább.

– Veronica vagyok egyébként. Az a férfi nem fog visszajönni – mondta végül halkan.

 
 

Bianca azonnal rápillantott.

– Bianca. És köszönöm, hogy segített. Honnan tudja, hogy nem?

A nő vállat vont, inkább fáradtan, mint unottan.

– Az ilyenek általában gyávák, és lelépnek, ha rájönnek, hogy valaki figyeli őket.

A lány nem válaszolt, szíve még mindig túl gyorsan vert. Ettől dühös lett magára, és arra, hogy ennyire látszik rajta a félelem. A másik azonban nem sürgette, nem faggatta, csak ült és kibámult az ablakon, miközben a vonat zakatolt a gyorsan változó táj ölelésében.

– Maga ugye nem római? – kérdezte végül, csak hogy megtörje a csendet.

– Nem, Nápoly mellett nőttem fel, de Rómában dolgozom. Épp Malcesinéből jövök. – Mondataiban volt valami befejezetlenség.

– Malcesinéből?

– Igen, ott laknak az unokatestvéreim, náluk voltam pár napig.

Bianca érezte, hogy óvatosnak kell lennie. Az elmúlt negyvennyolc órában megtanulta, hogy milyen gyorsan válhat veszélyessé egy semmitmondó beszélgetés. A biztonságot sosem ismerte. Apja ordítása, anyja sírása kiölte belőle. Csak a barlang csendjében tapasztalta meg néhány órára, hogy a világ nem biztos, hogy minden percben meg akarja sebezni.

– Az jó…Jó, ha vannak rokonai az embernek.

– Tényleg. Szeretem azt a kisvárost…Nyugodt és kellemes. Most is az volt, bár találkoztam pár fura alakkal. Megváltozott az a hely is. Valószínűleg a turisták miatt.

– Fura alakkal?

– Mintha tolakodóbbak és erőszakosabbak lennének ma a férfiak, nem gondolod? Én legalábbis úgy vélem, azok után, amiket tapasztalok.

A lány fejében megkondult a vészharag. Mi akar ez lenni? Ez a nő célozgat valamire? Ismerné őt? Vagy csak képzelődik?

– Talán. Én szeretem, mindenkit ismerek, és a legtöbb ember kedves.

– Kivéve azokat, akik sokat képzelnek magukról. – A nő felnevetett. – De nekem nincs már veszítenivalóm, nem vagyok a férfiak kedvére való. Te viszont…Te nagyon szép lány vagy, mondták már?

Bianca elpirult. Így szembe nem szokta senki dicsérni. Legfeljebb Leo, de ő is ritkán.

– Nem érdekelnek a férfiak – vágta rá gyorsan, bár ez a mondata félreérthető volt.

– Te viszont érdekled őket. Látod, hogy az előbbi se tudott leszállni rólad. Úgy gondolom, az ilyen lányok gyakran szenvednek hasonlóktól…

– Én nem vagyok ilyen. Nem is értem, mire gondol! – Éles hangjába rettegés vegyült. Ez a nő nem véletlenül volt ott. Nem véletlenül mentette meg. Most már biztos volt benne, hogy követte vagy leste őt. Minden bizonnyal nyomozó, és a horkoló öregasszony nem is az anyja… Csak egy másik utas.

– Ne haragudj, nem akartalak felzaklatni. Ismerem az ilyen figurákat. Régen nekem is volt dolgom hasonlókkal. Arra akartam célozni, hogy neked meg kell küzdened minden nap azzal, hogy csinos vagy. Nincs igazam?

– Én nem foglalkozom ezzel. A külsőm nem fontos. Élem az életem, és ha nem bánt senki, én se bántok senkit. – Hogy ez utóbbit miért is mondta, maga sem tudta, de már késő volt visszaszívnia.

– És ha bánt valaki? Akkor mit teszel? – tette fel a kérdést a nő, és közben hátrasimította hosszú haját. Nem lehetett túl öreg, de ahogy előbukkant a homloka, Bianca egy sebhelyet fedezett fel a haja tövében.

– Semmit, nem teszek semmit – felelte gyorsan, és már biztos volt benne, hogy ez a beszélgetés nem véletlenül halad abba az irányba, amelytől összeszorul a gyomra.

– Én biztosan nem bírnám ki, hogy örökösen rám szálljanak. Hosszú évek alatt tanultam meg megvédeni magam.

– Engem nem bánt senki a városomban! – mondta halkan a lány, de hangja hamisan csengett.

– Jól van…Akkor te szerencsés vagy. Ugye?

A vonat hirtelen fékezni kezdett, pedig még messze voltak Rómától. A nő az öregasszonyra pillantott, és látszott rajta, hogy szívesen felébresztené, mert akkorát horkantott, mint egy kifejlett vaddisznó.

– Mama, ébredjen! Mindjárt le kell szállnia! – bökte meg a vállát, de az alvó nem reagált rá. – Mamika, nem alhatja át a megállót! – szólt erőteljesebben hozzá, mire az öregasszony szeme kinyílt, és álmosan pislantott egyet.

Folytatjuk…

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here