Egyszerűen jó volt ez a két hét. Nem olyan hurrá módon, hanem úgy, ahogy két ember elvan egymással, jókat esznek, beszélgetnek és pihennek, már amennyire lehet. Egyikünk se az a nagy lustálkodó, így pár nap után már nagyobb sétákat tettünk, bár Gergely még mindig fáradékony. Érzem, hogy valami nincs rendben. Nem mondom, csak várom, hogy ő említse. Ez azonban gyávaság a részemről. Tudom, nem szabadna így gondolkodnom, de nem akarok ajtót nyitni a bajnak. A végén még berúgja a kiskaput, mert én azt hiszem, hogy elég, ha homokba dugom a fejem.
Dalma kétnaponta bejelentkezik, de szerencsére csak telefonon, mert nagyon elfoglalt. Én meg már várom, mikor kell megint takarítanom vagy elbújnom, nehogy tudomására jusson, hogy az apja is ember, és vannak igényei. Az jár a fejemben, hogy szükség lenne arra a közös ebédre, mert a gyerekeink különben nem lesznek képesek feldolgozni az életünkben történő változást. Egyik délután előhozakodok vele.
– Mit szólnál, ha megejtenénk azt a nagy bulit, amelyen a szívinfarktust hozhatnánk a csemetéinkre? – kérdem gonoszkodva.
– Látom, nem hagy nyugodni a gondolat. Közeledik a születésnapod, ha úgy érzed, okvetlenül muszáj, akkor ne arra a napra tegyük, valahogy nincs jó előérzetem.
– Szerinted balhé lesz? – Én nem akarok naiv lenni, csak remélem, hogy kultúrlényeket neveltünk, és biztosan nem csinálnak jelenetet. Kicsit hisztiznek, de az belefér.
– Nem tudom…Ha mélyen elgondolkodom, akkor a lányom viselkedése zavarba ejt. Attól tartok, nem rest megbántani senkit.
– Ne aggódj, nagylány vagyok, ha veszekedni akar, állok elébe!
Elneveti magát. Nézem, és az jár a fejemben, mennyire jóképű. A férfiaknak még az öregség is jól áll. Mit öregség, mondjuk úgy, hogy a késői fiatalság. A mosolya lágy és kedves, a szeme körüli ráncok vonzóak, és az őszülő haj még dögösebbé teszi. A természet elmehet a francba, amiért a nőkkel kibabrált.
– Szép kis szülinap lenne az, amelyen a lányommal egymás haját tépitek! – mondja, és az ablakhoz lép. – Tudom, hogy bátor és elszánt vagy, de én nem akarok haragot. Ismerem Dalmát, éles a nyelve és erőszakos is tud lenni, de nem rossz a szíve. Csak a szeretettel van gondja.
– Akkor nem helyesled, ha megvédem magam?
– Dehogynem, sőt én még párbajra is hajlandó vagyok, de ne feledjük, hogy a te gyerekeid se biztosan örülnek majd.
Hallgatunk. Eszembe jut, hogy a napokban láttam egy frissen nyílt sültkrumplis helyet, ahol millió változatban készítik és fűszerezik őket. Megint éhes vagyok.
– Mire vágynál inkább? Sushira vagy pizzára? – teszi fel a nagy kérdést.
– Sült krumplira! – felelem. Ekkor megcsörren a telefonja, és érte nyúl.
– Szervusz kislányom! – mondja, de mosolya hamar elhamvad. Hallom az ideges karattyolást, de nem tudom, mit mondhat Dalma, hogy Gergely elsápad és ideges lesz.
– Jó, de ezt azonnal hagyd abba! Érted? Kikérem magamnak, hogy így beszélj és viselkedj! Igen? Na, ne mondd! Jó lenne, ha nem akarnál kiskorúsítani. Inkább most tegyük le, mielőtt csúnyát mondok. Dalma, fejezd be, világos? Nem vagy az anyám! – azzal dühösen kinyomja.
Megrántja a sötétítőt és behúzza. Fényes nappal. Nem értem, és várom, hogy magyarázatot adjon. Hallom, hogy üzenete érkezik, de nem nézi meg, csak lerogy a kanapéra és megcsóválja a fejét.
– Ha ezt egy filmben látnám, el se hinném! Képzeld, a szemközti házban járt a lányom, és a haverjának van egy távcsöve.
– Látott minket? – meredek rá ijedten.
– Mi az hogy! Meg is figyelt, és már nincs kétsége afelől, hogy te nem vagy a bejárónőm, ahogy hitte. Kukkolt a drága, és most ki van akadva. Meg akar ismerni téged.
– Miért? Nem vagyok már gyerek! Jól kell szerepelnem egy kapcsolatban, hogy ne szidjanak le!
– Tudom és ne haragudj! Azt hiszi, hogy a pénzemre hajtasz!
– Micsoda? Úgy nézek ki messziről, mint egy bombázó? Ez azért nem rossz hír! – Még a kedvem is jobb lesz ettől a mondattól. Gergely valóban nem átlagos szinte él. Évtizedek óta fejlődik a cége, megdolgozott minden forintért, nem hullott az ölébe, és a lánya most retteg, hogy netán jön valaki, aki beleül a vagyonba. Szomorú…
– Közelről is úgy nézel ki! – Engesztelően megfogja a karom és magához húz. – Hidd el, én se értem őt. Megvan mindene. Mit akarhat még?
– Pénzt…Sajnos, nem mondhatok mást…
– De hát ő örökli a vagyonomat. Kivéve, ha…
– Ahogy ezt gondolod. Kivéve, ha netán valaki betolakszik az életedbe.
– Szörnyű…Jó lenne valahogy megleckéztetni. Nagyon elrontottunk valamit az anyjával…
Megrázom a fejem. Kibámulok az ablakon, ott, ahová nem ért el a függöny, és legszívesebben kinyújtanám a nyelvem a szemközti házban leselkedőre. Most tényleg nekem kell bizonygatnom, hogy öregségemre nem lettem aranyásó? Nevetséges. öreg se vagyok. Ezt a szót ma senki nem szereti, mert ha múlik az idő, akkor észrevétlenül elveszik az örökkévalóságba vetett hitünk. Dalma még úgy érzi, nincs fontosabb a pénznél. Az apja boldogsága századrangú…Mégse ítélkezhetek, mert nem tudom, az én gyerekeim hogyan fogadják a hírt.
– Tudod mit? Hozzuk előre azt a közös ebédet. Szombaton jó lehetne, és robbanjon a bomba, ha már élesítve van! – mondom határozottan. Érzem, hogy lépni kell, a titoknak vége, ahogy a játéknak is.
Gergely boldogtalan arccal pillant rám és bólint.
– Sarokba szorítottak bennünket! – mormolja, de látom rajta, hogy a szomorúságon túl ravasz ötlet fogalmazódik meg a fejében.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
