„Lassan elvették tőlünk a fénykép varázsát, a levél finom költészetét, a kézírást, a könyvek illatát, az újságkivágásokat, a „találkozzunk nyolckor a téren-t”, a sarki élelmiszerboltot, a végtelen csevegéseket. De a csókot is egy öreg padon, félelmet, hogy az apa felveszi a vezetékes telefont, a titkos naplót, a focit lakóházak belső udvarán, a válaszokra való várakozást, a rádió iránti elhivatottságot, a lassú tánc összebújós örömét, a társasjátékokat, és a semmivel nem helyettesíthető a kommunikációt. Amikor majd a technológia az utolsó személyes kapcsolatot is betemeti, akkor fejezi be az érzelmi elsivatagosodás megállíthatatlan munkáját, és ekkor tesz minket városi állatokká, akik bár közel lesznek egymáshoz, mégis oly távol, hogy arra a szív már nem tud felelni.”
(Gallia Atta)
A technika oltárán beáldozunk mindent. Elsősorban a kapcsolatokat.
Kezdjük a legelemibbekkel: anya-gyerek, apa-gyerek. Nincs idő egymásra, elveszik a türelem, az érdeklődés, mert az információ hatalma egyre nő. Nem kíváncsi már senki senkire igazán, és azt hisszük, ez a fejlődés. Sokan mondják, hogy de hát régen se örült mindenki egy új találmánynak, mert elveszítette a munkáját egy gép miatt, amely gyorsabb és pontosabb volt. Azt se díjazták egykoron, hogy a rádió beszivárgott az otthonokba és felváltotta a jóízű mesélést. Majd jött a tévé, amely végképp elszigetelte az embereket egymástól, de az internet elterjedése okozza talán az emberiség történetében a legnagyobb kárt a haszon mellett. Nem a gépekkel és a technikával van baj, hanem azokkal, akik használják. A dinamitot és a puskaport se azért találták fel, hogy egymást gyilkolják az emberek.
Az internet és a mobilok olyasmit vettek el, ami maga az élet: az időt, a lassúságot, a megélést.
A kapcsolatok elhalnak. A barátok eltávolodnak, a szomszédok nem állnak szóba egymással, a szerelmesek meg nem egymás közelségét élvezik, hanem a villanásnyi videókat, a filteres fotókat, a hamis valóságot és az illúziók keltette ábrándokat.
Nem sokára nem lesznek romantikus filmek és regények, mert nem fogják érteni a generációk, hogy ki a csoda tudott várni a másikra két órát, lesni a levelét napokon át, amelyet kézzel írt és bélyeggel látott el. Ki fogja majd megemészteni, hogy egykor érdemes volt tíz percért is találkozni, hogy a távolság csak felerősítette a szerelmet, és az ábrándozás csodás érzés volt? Hol lesznek azok, akik a kabátjuk zsebében őriznek majd néhány gyűrött sort, egy fényképet, egy hajtincset vagy egy csokipapírt, amihez hozzáért a kedves keze?
Már senki nem fog a padláson régi szerelmesleveleket találni, amelyben ott rejlik egy préselt virág, egy rúzzsal megjelölt befejezés, vagy egy illat, amelyet magával sodort a múlt. Nem lesznek valódi bőrből készült bőröndök, amelynek zsebeiben még lapul némi apró vagy egy kavics, amelynek meséje van. Eltűnik a fénykép, mert senki nem akarja már kézben tartani, megsimogatni, és őrizni, pedig már sárga, kopott és töredezett, de megőrizte a nagymamát, a szomszéd lányt, vagy az első szerelmünket, aki elhagyott minket.
Már nem lesznek titkaink, mert mindent kiadunk, és úgy szórjuk el az értékes pillanatokat, mintha szabadulni akarnánk tőlük. Ki akar majd társasozni, ami lassú és vontatott, türelmet, kitartást követel, hiszen ott lesz a telefon, ami villog, sípol és megdicsér, mert ügyesek voltunk?
És a legfontosabb: ki akar majd pár évtizeden belül mesélni a napjairól, megkérdezni másokat, hogy vannak, kit érdekelnek majd a régi történetek, amelyekben voltak hideg telek, méteres hó esett, és a patakban is szabad volt fürdeni, miközben megettük az akác virágát a papsajt után?
A nosztalgia nem egyenlő a hamis emlékezettel, inkább csak búcsú attól, ami már nem jön vissza. Nem kábítsuk magunkat. Lelassulni és nem beállni a sorba szinte lehetetlen. Hiába állna rajtunk, már nem sikerül.
Kép forrása: Pinterest
