Azon az estén indulatosan kopogott férje dolgozószobájának ajtaján, majd választ sem várva belépett.
– Beszélnünk kell! – mondta idegesen.
– Nem tudnál kicsit várni? Épp benne vagyok egy fontos ötletben, attól félek, ha kizökkenek belőle, elfelejtem. – Hangja türelmetlen csengett, majdhogynem ingerült.
– Nem! Most akarok beszélni veled, méghozzá Boriról.
– Mi a gond vele? Érzem, hogy valamiért nem szívleled!
– Te nem vetted észre, hogy kiszorít engem a családból? Már átvette a helyem a gyereknél is!
– Csak segít. Ahelyett, hogy örülnél, most kritizálod?
– Nem érted, amit mondok.
– Luca mondta egyik nap, hogy olyan, mintha egy új nagynénje lenne. Szereti őt. – Arca nem volt barátságos, ahogy ezt mondta. Látszott, úgy hiszi, felesége szokás szerint túlreagál mindent.
– Fáradt vagy… Frusztrált, az állás se jön össze, de hidd el, nincs baj…Ő nem ellenség, hanem a barátunk, és ha jól emlékszem, te engedted be.
Andrea nem válaszolt. Fáradt és frusztrált. Igen, pontosan. Ő engedte be? Természetesen igen, de csak pár napra, amely idestova két hónappá duzzadt. Érezte, hogy érzéseivel egyedül maradt. Elfogadásra aligha számíthatott. Még pár ilyen ebéd, fagyi és egyebek, aztán nyitva lesz előtte lakásának ajtaja… Megfordult és sírással a torkában kisomfordált.
Másnap reggel bár nem akart hallgatózni, észrevette, hogy Bori Lucával beszélget. Az ajtó keskeny résén át látta, hogy épp a kislány haját fonja.
– Anya nem engedi meg, hogy tetkóm legyen! – mondta a kislány durcás hangon. – Másoknak van már szájfényük is, nekem meg nem lehet még csillámporos tetkóm se.
– Értem! – felelte Bori mosolyogva. – Mindig ilyen szigorú vagy csak mostanában? Nem gonosz, csak úgy értem, nem túl engedékeny…
Luca vállat vont.
– Nem tudom. Néha igen. Néha meg nem. Nem figyel rám, nem érti, mit akarok. És azt a ruhát se veszi meg, amit a múltkor mutattam neki a telefonján!
– Ez előfordul. Talán nincs rá pénze. Az anyukák se vehetnek meg mindent. – A fonás egyre szebb lett, és egyre szorosabb. – De te már nem vagy kislány, igaz? Harcold ki magadnak, amire vágysz!
Nem volt ez nyílt lázítás, bántó se igazán, mégis szíven ütötte. A vacsoránál mindannyian csendesebbek voltak a megszokottnál. Balázs persze észre se vette, ahogy Bence se, mert gondolatai a videójátéka következő szintjén jártak.
A vasárnapi ebéd szinte rituális volt. De most Andrea nem a megszokott sültcsirkét készítette el, hanem új fűszerezést talált ki.
– Ezt imádom! – nézett rá a férje. – Mindig is remekül főzöl, de ma…Huh, ezt tegyük el a kedvencek közé.
– Emlékszel, régen mennyire nem ment? – nézett mosolyogva Andrea szemébe Bori. – Még azt is mondtad, hogy a tipikus női szerepektől kiráz a hideg.
– Lehet, de már nem vagyok húszéves.
– Persze, csak annyira furcsa, hogy mennyit változunk. Szinte már alig ismerlek.
A csend befeszült a konyha padlója és plafonja közé. A feleség letette a villát.
– Nem gondolod, hogy mostanában túl sok olyasmit mondasz, ami nem vicces? Vagy nem is annak szántad? – kérdezte gúnyosan.
– Bocsánat, nem akartalak megbántani…Sajnálom, ha úgy tűnt. – Ádám figyelmeztetően nejére pillantott, de nem szólt egy szót sem. Mégis benne volt a tekintetében, hogy úgy hiszi, felfújja a dolgokat.
Némán folytatták az ebédet, de a desszert már nem esett jól senkinek. Másnap reggel Bori megállt a konyha közepén, szorosan fogta csíkos bögréjét, és lelkendezve közölte, hogy talált egy kiadó, nem túl drága albérletet, ahol csak egyhavi kauciót kell fizetni.
– Ez remek hír! – mormolta a barátnője, de nem fordult meg.
– Akkor megyek és pakolok is!
– Jól van! Vigyázz, hogy ne hagyj itt semmit! – Ez a mondat sokat elárult. Tudta ezt Andrea, de nem bánta. Menjen, húzzon csak el gyorsan, mert már alig kap levegőt.
– Figyelek! Mire megjössz, itt se leszek! És köszönök mindent!
Bori mosolygott, de nem ölelte meg. Megfordult, és beviharzott aprócska szobájába. A gyerekek nem voltak már otthon, és ennek kifejezetten örültek mindketten. Ádám jóval korábban elvitte őket, és azt mondta, későn jön. Most az egyszer Andrea nem bánta. Azt se, hogy egyedül marad, és azt sem, hogy nem készítenek neki kávét reggelente, úgyis olyan savanyú volt mindig. Azt már nem látta, hogy barátnője ahogy kilép az ajtón, elsírja magát, és újra hazafelé veszi az irányt anyjához, aki hónapokkal ezelőtt kitette a szűrét.
Kép forrása: Pinterest
