„A béke csak illúzió. Mindegy, milyen nyugodtnak tűnik a világ, a béke nem tart sokáig. A béke küzdelem a saját természetünk ellen: a bőr, amit ráhúzunk a húsra, izomra, ínra, mely elfedi velünk született, vadállati énünket. Az erőszakra való hajlam parazitaként tekereg bennünk, várja, hogy táplálkozhasson a haragunkból, és szaporodhasson, mielőtt kitör belőlünk.” (Valós halál c. film)
Soha nem tudtam megmagyarázni, miért szeretem a háborús filmeket és könyveket. Bizonyára azért, mert nem éltem át, és sok esetben romantikával voltak fűszerezve, azt sugallva, hogy a legnagyobb szenvedések közepette is van remény az életre és a szerelemre. Eszembe se jutott unni az olyan filmeket, amik arról szóltak, mit műveltek a katonák a hátországban, mi zajlott a fronton és hány millióan haltak meg ártatlanul.
Egy olyan országban nőttem fel, ahol a háború témája beleivódott az emberek sejtjeibe. Sokan éltek a faluban olyanok, akik tudtak és akartak mesélni. Legfeljebb gyerekként nem érdekelt különösebben, hiszen azok az idők is pontosan olyan távol voltak tőlem, mint a piramisépítés kora vagy épp boszorkányégetés. Valahol a távoli világban ködlöttek fel, de az oktatás nem hagyta, hogy feledjünk. A tankönyvek tele voltak hősökkel, a partizánok halhatatlannak tűntek, és ha nem gondoltunk volna rájuk, akkor is be kellett magolnunk a csatákat és azok vezetőit.
Azt tanultam, hogy a világ legszebb és legkülönlegesebb országa Jugoszlávia, mert ott minden megvan, ami a paradicsomi léthez kell. Tenger, hegyek, ásványok, fejlett ipar, csodás természeti kincsek, egyszóval a külső agresszor másra se vágyik, csak arra, hogy bekebelezze. Ezért védekezni kell. Általánosban légvédelmi gyakorlatok voltak a falunkban, megtanították a gázmaszk használatát, és szegény anyámnak és a többi időközben gömbölyűvé kerekedett asszonynak időnként a szomszéd városban részt kellett vennie elsősegély gyakorlaton, persze valamiféle katonai ruhában, ami az évek múlásával nem ment rájuk, mert kihízták. Senkit nem kérdeztek meg, akarja-e vagy sem, menni kellett.
Hatodikos lehettem, amikor helikopterek jöttek a faluba, és mi, iskolások sebesülteket játszottunk egy háborús gyakorlatban. Nem kispályás módon, mert sokunknak égési sérüléseket kreáltak valami ragasztószerű anyagból, és egyik osztálytársamnak nyílt törést építettek a lábára. Mindezt nyakon öntötték piros festékkel. Annyira élethűre sikeredett, hogy voltak anyák, akik rosszul lettek. Mi persze élveztük, hisz addig se kellett a padban ülni. A Sárgásgödörben, ami egy hatalmas fás, gazos terület volt, zajlottak a térképészeti és tájékozódási feladatok.
Hetedikes korunkban, arrafelé az volt a szokás, hogy elvittek mindenkit táborozni. Katonai sátrakban aludtunk, és őrségben kellett állnunk két órát egymást váltva éjszakánként. Ekkor 13-14 éves gyerekek voltunk és rettegtünk. Nappal iránytűhasználatot tanultunk, de térképolvasást is, és mindezt azért, hogy majd egyszer, ha megtámadják az országot, képben legyünk. Milliószor hallottuk, hogy el akarják foglalni Jugoszláviát ez bizonyos, mert kincsekkel teli, gyönyörű ország.
Azt vizionálták, ami be is következett. Nem éppen úgy, ahogy nekünk mondták.
A háború mindezekkel együtt mégis távoli és idegen volt, hiszen az egész világ békésnek látszott, és sokszor gondoltam arra, ugyan ki akarhatna változást, bombákat, halottakat, amikor minden rendben van? A területi törekvésekkel kapcsolatban meg azt hittem, minden, amit ismerek, végleges, hiszen már nincsenek hordák, amelyek lerohannak másokat, felégetik a falvaikat, és megerőszakolják a nőket. Hogyan is lenne, hiszen azok barbárok voltak! Ma stabilitás van, béke, és ezzel nem kell foglalkozni.
Középiskolás koromban a tantárgyaink közé került a honvédelem és az elsősegélynyújtás. Nyomó- és szorítókötést tanultunk órán, de kézigránát dobást is. Nem a teremben, hanem a valóságban. Szombatonként berendeltek bennünket, hogy kint az erdő szélén dobáljunk már pár kézigránátot. A biztosítószeget ki kellett venni és el kellett dobni messzire, hiszen ott lapult valahol az ellenség. A II. világháborúban használt M-48-as puskának a töltése se maradhatott ki, azt is órán tanultuk, ahogy a kilövő szerkezet szét- és összeszerelését is. Talán nem ez a pontos neve, a lényegen nem változtak.
Készültünk valamire. Készítettek is bennünket, hogy tudjuk, a béke nem állandó, nem stabil és hatalmas értéke van.
Én mégis azt gondoltam, Hitlerek már nem lesznek, ahogy koncentrációs táborok sem, Sztálin is meghalt, a fasizmus meg eltűnt azzal, hogy véget ért a világháború. Ugyan ki akarna még óvóhelyeken sírni és rettegni? Kinek nem jó az, ami most van? Süt a nap, az emberek dolgoznak, a tévében sok amerikai film megy, és a világ rendben van. Nem volt rendben. Nem azért, mert meghalt Tito. Azért sem, mert a mesterségesen összetákolt ország forrongott, hanem mert a béke mindig időszakos és viszonylagos.
Akkor még nem sejtettem, hogy élnek és lesznek olyanok, akik a hatalomvágytól nem látnak, akiknek nem fontos egyetlen katona és civil sem, mert olyan sakkot játszik, ahol veszteség számukra semmitmondó. Azzal sem voltam tisztában, mit jelent a gazdasági érdek, hogy a pénz mennyire el tud vakítani bárkit, és hogy beteg emberek akarnak uralni életeket, sorsokat.
A külső agresszorra készültünk, miközben Jugoszlávia belül haldoklott. Bele volt kódolva szétesése. És a majdnem nyugatias, szépséges Szlovénia megtette az első lépéseket a kiválásra. Majd jött Horvátország, és talán legsúlyosabb veszteségeket szenvedő Bosznia és Hercegovina. Egy ország se akarta a mi hegyeinket, bányáinkat, a fegyvereinket. Szomszédok, barátok fordultak egymás ellen, ölték meg azokat, akikkel máskor együtt főztek, árulták el családjukat, amelyben vegyesen éltek bosnyákok, szerbek, horvátok vagy montenegróiak. (crnagoracok, ahogy akkor mondtuk) Senki nem sejthette, miféle mészárlások és gyilkolások következnek majd, ahogy a tömegsírokra sem volt magyarázat és valódi ok.
Háborúra készültünk és megkaptuk. Készültünk, de nem tudtunk semmit, mert a fegyverek már nem műanyagból voltak, nem úgy durrogtak, mint a búcsúkban vett pisztolyok. Öltek, és olyanok haltak meg, akiket ismertünk. Sokan elmenekültek, főleg a fiatalok, de még többeket besoroztak és részt kellett venniük valami borzalomban, amit mesterségesen szítottak.
A háború ma újra itt van a levegőben. Még nem a hazánkban, még nem tudjuk, mi lesz, de 1939. szeptember elsején Lengyelországban sem tudták sokan, hogy a II. világháború veszi majd kezdetét. A világ forrong, és mi, akik békében és viszonylagos nyugalomban nőttünk fel, már tudjuk, hogy a szabadság mekkora kincs. Egyesek nem is sejtik.
Egy bizonyos: kis porszemek vagyunk, adatok egy majdani Google oldalon, miközben mi éltünk, szerettünk és nem akartunk mást, csak örülni és nevetni.
Kép forrása: Pinterest
