Valami nagyon megváltozott az iskolákban. Nem egy és nem két alkalommal látom, hogy kolléganőim pityeregnek a folyosón. Sírva mesélik, hogy milyen ordenáré módon üvöltött velük a telefonba egy szülő, követelve, hogy tegyen igazságot, hogy oldja meg a gondokat, amelyek felmerülnek, és természetesen minden megoldás neki kedvezzen. Én sem vagyok kivétel, kaptam már hideget-meleget, és nem aludtam éjjeleken át vagy épp pánikrohamot kaptam, amely nem akart elmúlni.
A szülők egy része elveszítette a kontrollt önmaga felett, és mivel az életét nem tudja megfelelően kézben tartani, felelősöket keres. Ezért, ha problémát észlel, nem arra gondol, hogy talán valamit rosszul csinál, mert az nehéz gondolat. Rosszat csak más csinálhat. Egyesek nem együttműködni akarnak, hanem támadni és számonkérni. Otthon egyesek már nem nevelnek, mert az fárasztó, ahhoz nincs kedvük, idejük és erejük, ehelyett ordítanak, ha az iskola nem oldja meg a gondjaikat. A tanárok egy része félve mondja ki, hogy hiába szereti a munkáját, nem bírja el azt a szóbeli bántalmazást, amelyben nap mint nap része van.
A tanár, tanító és az óvónő pedig ott áll harminc gyerekkel, akikre minden téren figyelnie kell, idegileg kifacsarva, tele túlórákkal, és közben úgy beszélnek vele, mintha pusztán szolgáltató lenne. Sok szülő úgy hiszi, hogy mindent megtehet, és a saját frusztrációját a pedagóguson vezeti le. Az ő gyereke sose rossz, sose hazudik, és ha valami történik, akkor csak mások vitték bele, másoktól tanulta, otthon minden csodás. Ez ordas nagy hazugság, hiszen látjuk, tapasztaljuk, hogy egyre többen NEM beszélgetnek a gyerekeikkel, és csak azért, hogy hallgasson, már a csecsemőnek is telefont nyomnak a kezébe. Nem lehet általánosítani, ez igaz, de hány és hány olyan gyereket látunk ma, aki evés közben, vagy a babakocsiban ülve, netán bevásárlás közben a kocsiban telefonozik? Ezekkel a gyerekekkel ki beszélget? Ki magyarázza el nekik, melyik gyümölcs micsoda, ki mondja el, mi lesz az ebéd, és hogy mit illik és nem illik csinálnia nyilvános helyen? Hány gyereket hagynak rongálni egy boltban, rohangálni egy cukrászdában, zajongani ott, ahol mások pihenni szeretnének?
Amikor a szülő támad, mert persze otthon nem rossz a gyerek, sose ütne meg senkit, nem harap, nem rúg, és nem ütögeti üveggel vagy mással a másik nemi szervét, arra nem gondol, hogy a családban általában 2-3 gyerek van egy fedél alatt. Egy közösségben senki, a felnőtt sem viselkedik úgy, ahogy egymagában vagy épp párban. Ha a szülő nem tapasztalja odahaza, hogy a gyerek agresszív, bántalmazó, csúfolódó, kötekedő, akkor az nem jelenti, hogy máshol sem az. És az ilyesmit nem akarja elhinni. Ez lenne a legkevesebb, de nem áll le. Ordít a rossz jegyekért, a négyesért is, mert a gyerek csak a tanár miatt kaphatott négyest, hiszen tanult. Kiabál, mert rászóltak magzatára, megsértették, ha véleményt mondta a munkájáról, ami egyébként pocsék volt, és hangot ad annak, hogy miért nem motiválják, miért nem ajnározzák jobban.
Olyasmi nagyon ritkán hangzik el, hogy mi rontottuk el otthon.
Pedig sok gyerek úgy érkezik az iskolába, hogy nem tanulta meg a legalapvetőbb határokat, nem tud veszíteni, várni és nem tud felelősséget vállalni. Otthon sokszor nem történik nevelés, csak kiszolgálás. A szülő szolgamód lesi a kívánságait, és retteg attól, hogy nem fogják szeretni. Amikor az iskola nevelni próbál, határokat szab, akkor a gyerek sértetten panaszkodik, a szülő pedig támad.
Vannak rossz, igazságtalan pedagógusok. Vannak, akik kiégtek, és nem a pályára valók. De ezzel együtt valami veszélyes dolog is történt: a tanári tekintély minimálisra csökkent. Ma már sokan érzik úgy, hogy egy tanárt bárhogyan lehet kezelni. Lehet vele ordítani, lehet szidalmazni, lehet fenyegetőzni messengeren, e-mailben, lehet neki éjjel üzeneteket küldeni, vagy meg lehet szégyeníteni az interneten. Eközben ugyanazok az emberek panaszkodnak arra, hogy nincs elég jó pedagógus.
Ki akarna ma már úgy tanítani, hogy nemcsak keveset keres, de folyamatosan támadják? Nincs az a pénz, amiért ezt el lehet viselni hosszútávon! Már nem csoda, hogy a fiatalok nem választják ezt a lenézett, mérhetetlenül sok kritikával illetett hivatást.
Ezalatt a gyerek ezt látja mintának. Úgy kommunikálja felé a szülő, hogy megvédi őt. Mindentől és mindenkitől, mert ordítása az egekig ér. Ha valami nem sikerül neki, majd mást hibáztat, hiszen ezt látta egész gyerekkorában. Ellenséget keres és nem együttműködésre törekszik. Így felnő egy generáció, aki senkit nem tisztel, nem fogad el egy szabályt sem, és a másik munkáját semmibe veszi. Így jutunk el a bullying-ig, amely egyenes következménye a határok nélküli, felelősséget nem vállaló nevelésnek.
Az iskola nem lehet az a hely, ahol a pedagógus inkább jobb jegyet ad, csakhogy békén hagyják. Nem félhet egy szülői értekezlettől. Nem lehet olyan világ, ahogy a gyerek minden konfliktus után azt tanulja meg, hogy apa majd bemegy és lekiabál mindenkit. Ha felnőttek nem tudnak egymással normálisan beszélgetni, akkor mit várunk el a gyerekektől?
Ideje kimondani, bármilyen kényelmetlen érzés, hogy a nevelés elsősorban a család dolga. Az iskola tanít, fejleszt, támogat, de csak arra építhet, amit a gyerekek otthonról hoznak. Ott tanulják meg az empátiát, a tiszteletet, a nemet és a következményeket is. Ha pedig nem, akkor annak is megvan és lesz is az eredménye.
A pedagógus nem csodatévő, nem tud gyémántot varázsolni a szénből. És semmiképpen nem bokszzsák. Ezt jó lenne megérteni és elfogadni. Ha nem, annak is láthatjuk majd az eredményét. Már most is szembetűnő. Tényleg ez lenne a megfelelő irány?
Fotó: Artem Podrez: https://www.pexels.com/hu-hu/foto/no-ules-iskola-mosolygas-8087868/
