A kék levél – 1. rész

A postaláda már évek óta csak a számlák gyűjtőhelye volt. Gerda emberemlékezet óta nem kapott olyan levelet, amelyet dobogó szívvel bontogathatott volna. A számlák néha okoztak erősebb szívverést, de olyan örömteli, belesajdulót, mint régen más levelek, természetesen nem. Ha kivette a hosszúkás borítékokat, fintorgott, és ledobta őket az előszoba szekrényére. Igyekezett nem gondolni rájuk. Majd hó elején előveszi mind, amikor utalni kell.

Aztán egy téli napon, nem sokkal karácsony előtt furcsa dolog történt. Egy világoskék boríték bújt meg a sok banki értesítés és egyéb kidobásra kész levél között. Kézzel címezték, pontosan, határozott írással. Gerda esküdni mert volna, hogy még illata is volt, de amikor feltépte a borítékot, azonnal elszállt. Valami mintha mégis maradt volna a levegőben, de ez betudható volt a vágyakozásnak a régi, talán meg sem élt emlékek után.

 
 

A szépen összehajtott kék lapon csak ennyi állt: Gyönyörű vagy, kellesz nekem.

Kicsit meghökkent, mert úgy érezte, nem feltétlenül filmbeli a jelenet, mintha lett volna mögötte valami fenyegetés. De az írás szép volt, így azonnal megnyugtatta magát, hogy csak a képzelete játszik vele. Harminchat éves volt, túl két hosszabb kapcsolaton, amelyek sehogy sem akartak házassággal végződni, nehezen hitt a lányregényekben. Mégis, a Hamupipőke történeten felnőtt generáció tagjaként, azonnal beindult a fantáziája. Mindenesetre aprólékosan átvizsgálta a borítékot, ám semmi különöset nem vett észre rajta. Egy dolog  viszont  feltűnt neki: nem volt rajta bélyeg. Tehát valaki csak úgy bedobta a postaládába. Egy olyan valaki, aki tudta, hogy hol lakik. Ez a rejtélyes személy, aki titokban akart maradni.

Gerda finoman elmosolyodott, legyintve az előszoba fiókjába süllyesztette. A nap hátralévő részében egyszer sem jutott eszébe, még akkor sem, amikor este hosszan trécselt a barátnőjével. Másnap viszont, amikor indulás előtt piros sálja után túrt, szemébe ötlött a boríték, de azonmód el is felejtette. Ronda, kapkodós módban telt az idő az irodában. Nem történt semmi érdekes, mégis mindenki sietett, idegeskedett és puffogott valamiért. Ezeket a napokat különösen utálta. Miután bevásárolt,  és a sötétedő délutánban hazaesett, a bérház vizeletszagú lépcsőházában megszokott mozdulattal nyitotta ki a postaláda ajtaját. Csak két levél várta. Az egyik világoskék volt. Ugyanolyan, mint előző nap. Hihetetlen, gondolta. Valaki megint írt? Feltépte, amit utólag megbánt, mert majdnem elszakította a benne lévő lapot is. Most ennyi állt benne: Rád gondolok, mert ha eszembe jutsz, mosolyognom kell.

Tyűha! Ettől viszont neki kellett vigyorognia. Hát tényleg létezik valaki, akinek ő örömöt jelent? Tényleg van, aki a puszta létezésétől jobban érzi magát? Azonnal kiegyenesedett, végig nézett magán, és menten szebb lett a zsémbes alkonyat. Fogta a szatyrokat és felcaplatott a másodikra.

Lerogyott a konyhában és még mindig mosolyogva bámult maga elé. Úgy döntött, ideje megvitatni a dolgot gyerekkori barátnőjével, mert ő aztán mindent tud róla, és mindenhez van egy-két szava. Ám Kata most nem volt jó passzban. Annyit mondott, hülyeség az egész, mégis érezhető volt a hangján, hogy valami nem tetszik neki. Nem faggatta tovább.

Másnap délután már izgatottan sietett haza. Úgy robbant be a kapun, mint egy szerelmes kamasz, pedig csak két ártatlan levélke volt, ami felkavarta élete állóvizét. Ám ott volt a harmadik is. Egyedül, árván és csodaszép kéken. Most már óvatosan nyitotta fel, nehogy megsértse a tartalmát. Valamivel hosszabb volt, mint előző nap, de a kedvesség, ami belőle sugárzott, megint jókedvre derítette.

„Nekem minden nap úgy ragyogsz, mint sötét alagút végén a fény. Maradj meg ilyen sugárzónak és fényesnek, mert általad még a szürke alkony is megfényesedik.”

Te jó isten! Ki mond manapság már ilyen szépet? Egy költő veszett el a rajongójában, ez nyilvánvalóvá vált. Hamupipőke-Gerda így a bálon túl is várni kezdte a királyfit. Vajon ki lehet, aki ennyire figyelmes? Csakis a házból valaki, aki kifigyelte, mikor dolgozik, és az alatt üzenetet küld. Vajon miért nem írja alá a nevét? Miért nem akar vele találkozni, vagy csak megszólítani?  Gerda elvarázsoltan töprengett, de nem jutott semmire. Alig ismert néhány embert, azokat is csak látásból.

Éjjel sokáig forgolódott. Nevetséges, hogy három névtelen üzenet ennyire felkavarja, de nem tudta letagadni, hogy izgatottan várja a másnapot. És ez a várakozás meg is hozta a gyümölcsét. A postaláda mélyén ott lapult az újabb levél, majd még két napon át. Egyre varázslatosabb szövegek kerültek a papírra, és a nő azt vette észre, hogy egyre szerelmesebb lesz. Nem valakibe, hanem valamibe. A helyzetbe, ami őt minden nap felébreszti melankóliájából.
Lassan egy hét is eltelt, amikor egyszer csak megszakadt a levélfolyam. Nem hitte el, hogy vége lehet a jónak. Ez annyira megrendítette, hogy fizikailag rosszul érezte magát azon a szombaton.  Fel-le járkált a lakásban, sőt annyira nem bírt magával, hogy újra lement megnézni, nem történt-e valami. A postaláda azonban üresen tátongott. Végtelenül ostobának tűnt ez a helyzet, amelyben egy szeretetre éhes nő szenved egy unalmas hétvégén. Volt benne valami szánandó és nevetséges is. Gerda mégsem akarta bántani magát, hisz a játék akkor érdekes csak, ha élvezik. És ő minden nap élvezte. Vasárnap reggel már tűkön ült, és hogy ne a levélre gondoljon folyton, úgy döntött, meglátogatja az anyját. Nála ebédelt, majd sétáltak a Ligetben is, ami egy fikarcnyit sem segített a várakozásban. Délután úgy trappolt haza, ahogy talán utoljára kamaszkorában. Belökte a kaput és már nyitotta is a ládát. És felsikoltott, amikor meglátta, hogy a kék boríték megint ott sejlik egy újság takarásában. Nem bírta finoman óvatoskodni, feltépte, és már olvasta is a szépen ívelt betűkkel megírt sorokat: Ma láttalak, és te is engem. Ma szerettelek, de te átnéztél rajtam. Vagyok, de te észre nem veszel, mert nem földi halandót vársz. Pedig én az vagyok, és az leszek mindig is. Talán majd észreveszed, hogy nem mindig jó a szép, és rossz a csúf.

Ez volt az első személyesebb üzenet, az első utalás a feladó kilétére. Rejtélyes volt minden szava, de valamit azért megmutatott: a levél feladója valóban a házban lakik, és ma találkozott vele. Gyorsan végiggondolta, vajon kibe is botlott aznap, de igazán senkire nem emlékezett. Talán a földszintről a hisztis kétévessel és az anyjával, meg a másodikról a nagyothalló nénivel, aki biztosan volt ezer éves. Egyik sem jöhetett számításba. A kapuban még összeakadt azzal a sráccal, aki pár éve balesetet szenvedett és sántított. Valamivel fiatalabb volt nála, és egy lánnyal ment kifelé.  Ő sem lehetett a levelek írója…Maradt a titok…

Folytatás vasárnap reggel

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

1 hozzászólás

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here