– Akkor te most szakítani akarsz? – kérdezte a lány.
– Igen – mondta a fiú és nem nézett rá.
– Azért, mert mi nem vagyunk gazdagok?
– Igen.
– Nem hiszek neked. Tudtad, hogy nem vagyok az, ismersz egy ideje, miért most? Miért fél év után?
– Most jött el az ideje.
– Tudom, hogy szeretsz engem. Nem tévedek. Ebben nem lehet tévedni.
– Igazad van, szeretlek – mondta a fiú és továbbra is kibámult az esőverte ablakon.
Pokolian félt ettől a beszélgetéstől. Nem halogathatta tovább, ki kellett mondani a véget, mert egyre jobban megszerette a lányt és már nem úszhatta meg, hogy hazavigye. Ha megtette volna, apja megöli. Belelátott volna hazug életükbe, a csalódásaikba és közönybe, ami otthonukat uralta.
A lány már az első hónap végén bemutatta szüleinek, sőt együtt sörözhetett az apjával, és közben el-eldiskuráltak a világ dolgairól. Úgy, ahogy az ő apja sosem tette vele. A férfi bőbeszédű volt, de nem tolakodó. Mesélt saját magáról, arról, hogy éppen huszonhárom volt, mint a fiú, amikor eldöntötte, hogy megházasodik. Aztán mégis eltelt még két év, mire bekövetkezett. Nem bánta. Pláne, mert nem is azt vette el, akit először akart, hanem a lánya anyját, aki a majdnem menyasszonya szomszédja volt. Ezen még ennyi idő elteltével is jót mulatott.
A srác hallgatta a kedélyes kis mesét és az járt a fejében, hogy neki nem ennyire egyszerű.
A lányt már rég kinézte magának, még azelőtt, mielőtt az egyetemre ment volna egy messzi városba. Csak néhányszor futottak össze az évek alatt, hol egy szórakozóhelyen, hol egy elkapkodott házibulin, de soha nem volt alkalmas a pillanat, hogy megszólítsa. Vagy a lánynak volt barátja, vagy ő gabalyodott össze egy rámenős cicababával. Igazán nem is ismerték egymást, csak kerülgették, de egyetlen egyszer sem sikerült eldönteniük, hogy egymás mellett kötnének ki.
A fiúnak nem volt egyetlen hosszabb vagy komolyabb kapcsolata sem. Apja mindig beleszólt a dolgaiba és követelte, hogy fejezze be az egyetemet. Soha egy pillanatig nem vette tudomásul, hogy gyűlöli a jogot, nem akar ügyvéd lenni bármennyire pénzes szakma is. Durván leordította, ha megemlítette, hogy más tervei vannak. A hatalmas első kerületi villa falai beleremegtek dühébe. Nem, az nem lehet, hogy az ő fia ne vegye át az irodát. Mindent erre tett fel. Folytatni kell a hagyományt, hiszen nagyapáról fiúra, majd unokára száll a hírnév, és ő, a komplett idióta, a szerencsétlen lúzer nem akarja tudomásul venni, hogy mennyire jó dolga van azáltal, hogy nem kell letennie semmit az asztalra, a neve már garancia.
Kezdetben még veszekedett, érvelt és jött a jogaival meg a szabadságával, de apja tekintete belé fojtotta a szót. Ridegen annyit mondott, az út ki van taposva, azon kell gyalogolni. A gazos ösvényeken könnyen eltéved az ember. Pláne pénz nélkül.
Anyja sem állt ki mellette. Nem volt rá képes. A csinos ügyvédfeleség, aki még évekkel ezelőtt volt, lassan, de nyílegyenesen a sorvadás útjára lépett. Minden este lerészegedett és támolyogva várta haza férjét a nyolc hálószobás, jakuzzis, fűtött medencés palotába. A férfi azonban sose sietett haza. Régen nem érzett semmit a nő iránt, aki a fia anyja volt. Néha szánakozva végigmérte, aztán hagyta, hogy elaludjon a kanapén egy üveg ital után.
Pedig az asszony még szép volt. Még kelthetett volna vágyat benne, de az elmúlt a fiuk születése után nem sokkal. Azóta jöttek-mentek az olcsó nők, akik nem akartak sokat, csak jó szeretőként villogni egy-egy partin, mint titkárnő vagy asszisztens. Ideig-óráig meg is kapták, amire vágytak.
Az ügyvéd neje szinte már sose volt józan. Ébredés után azonnal az üveg után nyúlt.
Ez volt a fiú csodálatos, barátai által irigyelt élete. Csak kevesek tudták az igazat, olyanok, akik hasonló cipőben jártak, és megértették őt, a gazdag gyereket, akinek látszólag minden sikerül.
És ez a lány ott volt a maga egyszerűségében a városban. Tudta, hogy fényévnyire vannak egymástól, akkor is szerette. Fura volt ezt kimondani, de gondolni is. Nem ismerte, de valahol benne volt a zsigereiben az érzés.
Hiába küzdött ellene, egy nap mégis létrejött a találkozás. Nem volt benne semmi misztikus, egyszerűen egymásba botlottak egy közös ismerős által. Mindketten óvatosan vették szemügyre a másikat, és az a megszűnt a világ körülöttük érzés, hirtelen valósággá vált. A lány viccesen megjegyezte elváláskor, hogy ha vannak is véletlenek, akkor ez most nem volt az. Nem értette, de azért mosolygott rajta. Nézte, ahogy távolodik és várta, megfordul-e. Megtette. Már ettől boldog volt. Mint valami nyálas romantikus filmben. Érdekes, hogy mihelyt egy szerelem szép, mihelyt elkap bennünket a szenvedély, azonnal visszakozunk és degradáljuk, ami jó, gondolta azonnal.
Ezután már szinte naponta találkoztak. Olyan lassan és finoman bontakozott ki a szerelmük, mintha egy múlt századi regény lapjai elevenedtek volna meg. Sose mentek hozzájuk, mindig hazudott valamit. Néha felújításra hivatkozott, máskor csőtörésre, vagy épp arra, hogy elveszítette a kulcsait. Minden hazugság átlátszó és nevetséges volt, de a lány nem tette szóvá.
– Szeretsz és szakítani akarsz? Nem értelek – mondta a lány csendesen. – Miféle szerelem ez?
– Nem tudok rá válaszolni.
– Vagy nem akarsz?
– Nem akarok.
– El akarsz menni végleg? – nézett rá a lány komolyan.
– Igen, végleg.
– Akkor én hagyom, hogy elhagyj.
– Köszönöm.
– Remélem, lesz valaki, akit szeretni tudsz utánam.
– Talán – mondta a fiú, de azt gondolta, lehetetlen.
Több fájdalomra egyiküknek sem volt szüksége, ezért a lány megfordult és kisietett kapualjból. Az eső tétován szemerkélt. Milyen érdekes, gondolta, esőben találkoztak először, és esőben mosódik szét kettejük könnyen szétmosható szerelme.
A fiú várta, hogy visszafordul-e, de nem tette. Kabátja zsebéből előhalászta mobilját és egy rövid üzenetet írt apjának. Annyi állt benne, megtette, amit kért.
A lány, akit szeretett nem lehetett az övé, mert nem volt sem elég szép, okos vagy gazdag, apja szerint. Akkor meg minek, kérdezte a jómódú ügyvéd, aki már rég kitalálta, hogy képviselő lesz belőle, akinek nem állhat útjába egy alkoholista feleség, és egy szerencsétlen fiúgyermek, aki nem tud tisztességes barátnőt találni saját körein belül.
fotó: Pinterest
