Anyja megint bűzlött a piától. Már a whiskynél tartott, ami súlyos állapotot jelezett. Bézs szoknyában és barna selyemblúzban támolygott a hallban, amikor belépett.
Az előző részt itt olvashatod
– Most jöttél meg? – kérdezte álmatag tekintettel.
– Igen, anya, amint látod.
– Ne legyél gunyoros, mint az apád! – mondta az asszony és belekortyolt a poharába. – Te is mész a fogadásra?
– Nem megyek, azt sem tudtam, hogy van. Miféle fogadás?
– Apád pénzes barátai tartják, biztosan nem szól semmiről.
– Te miért nem mozdulsz ki? Biztosan jót tenne neked egy kis társasági élet.
A nő hisztérikusan felnevetett.
– Hát nem látod, hogy beteg vagyok, apád is mindig mondja?! – kérdezte.
– Hagyd békén anyádat! – hangzott a lépcső tetejéről az utasítás. – Inkább siess, negyedórád van, hogy elkészülj.
Felnézett. Látta, hogy a férfi türelmetlenül igazgatja mandzsettagombját.
– Én nem megyek, úgyhogy ne várj!
– Ezt meg hogy érted? Ez nagyon fontos esemény. Ott lesz a belügyminiszter is, meg mások, akik számítanak az üzleti életben. Te nem fogod fel, hogy ez mit jelent?
– De, apa, felfogom. Csak…
– Ide figyelj! Ha most nem jössz, elfelejtheted, hogy egy fillért is adok neked valaha. Megértetted? Sőt, teszek róla, hogy egy poros kis irodában válóperes ügyvédként keseregj! Na, húzzál öltözni, mert már csak tizenhárom perced maradt!
A fiú anyjára nézett, aki szokás szerint hallgatott. Megfordult és a szobájába ment. Úgy döntött, most utoljára megteszi, amit apja akar és utána kilép az árnyékából.
Miközben csokornyakkendőjét kötötte, bevillant neki a lány arca, az a makacs, de meleg tekintet, amit annyira szeretett. Ahogy bátran a szemébe nézett, és nem sírt. Biztosan pokolian szenvedett, de nem mutatta. Erős volt és büszke. Mennyire más, mint az anyja. És ő gátlástalanul a szemébe hazudott. Még hogy azért hagyja el, mert nem gazdag…
Azért szakított vele, mert gyáva, szánalmas és nem érdemelte meg, hogy egy ilyen lány szeresse. Legszívesebben leköpte volna a tükörképét, mert alig múlt húsz és tekintete már most üres és rideg volt. Nem, ezért nem hibáztathatott senkit. Nem gyerek már, akit irányítani kell vagy lehet. És mégis úgy viselkedett, mert a pénz, a családja iránti lojalitás győzött benne. Sajnálta anyját, bár tudta, hogy nem változtathat az életén. Ha neki ez jutott, akkor ezzel kell boldogulnia, vagy változtatnia rajta.
Apja ambícióihoz azonban kizárólag ő asszisztált és ezért pláne nem hibáztathatott senkit. Megrázta magát, de ettől nem hullott le róla a félelem, sem a gyávaság. Ki hinné el neki, hogy fél apjától?
Ő tényleg tudta, mire képes. Látta már másokkal beszélgetni, látta, hogy mentek tönkre és kerültek utcára egyesek úgy, hogy nem tudták, mit rontottak el. Azt meg nem is sejtették, hogy a neves ügyvéd áll a történtek mögött.
Hosszú időn át büszke volt az apjára. Tetszett neki, hogy hajbókolnak előtte, vagy, ahogy ámulattal vegyes rémülettel ejtik ki a nevét. De ez elmúlt. Lassan nyílt ki a szeme.
Azt a tekintetet nem lehetett elviselni, ahogy a lány nézett rá. Úgy tett, mintha elhinné, hogy soha nem viheti haza. Elfogadta, hogy nem mondhatja meg neki, anyja minden nap részeg, az apja meg kivágná mindkettőjüket. A hazugságot csak azért nyelte le, mert szerette. Bízott benne, hogy majd talán egyszer összeszedi magát. Nem tette. Inkább elhagyta. Becsapta, arcába mondta a világ legnagyobb hazugságát.
Lassú mozdulattal kibontotta a csokornyakkendőt és az ágyra dobta. Ideje volt jól dönteni.
Apja a könyvtárszobában konyakozott, amikor megállt mellette.
– Nem megyek, ne várj feleslegesen! – mondta neki határozottan.
A férfi felemelte fejét az újságból. Mielőtt válaszolt volna, lehúzta a maradék italt. Szánakozva végigmérte a fiát.
– Ezt meg fogod bánni, erre mérget vehetsz! – mondta minden indulat nélkül.
A fiú nem vette le a tekintetét róla, de nem válaszolt. A férfi felállt és faképnél hagyta.
A bejárati ajtó hatalmas csattanással zárult. Csend lett. A félhomályban úszó óriási ablaküvegek szinte táncot jártak az egyre erősödő esőben.
Elővette telefonját, rápillantott, de nem jött egyetlen üzenete sem. A lány sem írt. Igaza volt.
Ő sem akart írni, ezt nem lehet egy bocsánattal elintézni. Nem lehet annyit mondani, hogy ne haragudj, meggondoltam magam. Ehhez kell egy ember, egy arc és egy hang, amely már nem függ senkitől.
Gyorsan átöltözött és felkapta a slusszkulcsot, ami a földön hevert, talán kicsúszott a zsebéből. Szíve először dobbant meg igazán azon az estén. Addig csak monotonon zakatolt, mint a kiselejtezett vonatok, amelyek még igyekeznek utoljára megmutatni, mire képesek.
Beült a kocsiba és egyenesen a Nefelejcs utcába vezetett. Megállt az ablak előtt, és várt. Nem mert kavicsot felvenni, hogy megdobja az első emeleti ablakot. Talán tíz perc is eltelt, mire koppant az első. Aztán a második. Az ablak azonban sötét maradt. A harmadik után is. Várt még vagy húsz percet, de nem ment el. Sokára nyílt ki a kapu és jelent meg a lány.
A fiú szíve most erősebben dobogott, mint bármikor életében.
– Szeretlek – mondta egyszerűen és hagyta kicsúszni markából a negyedik kavicsot.
Vége