A pad, melyhez hozzáért a hátad

"Tizenkét éve találkoztunk először. Két felnőtt, érett ember, akik nem voltak szabadok. Egyikünk se tudta, merjen-e igazán a másik felé nyúlni, mert a család az család."

Amikor megláttam, hogy eltűnt, sírni kezdtem. Úgy, ahogy egy nyafogós kölyök, aki nem kapja meg azonnal, amire vágyik. Egy barna, roskatag pad volt, amin elfértünk ketten, semmi több. Száz meg száz fenék használta, néhányan biztos ráálltak, vagy hevertek rajta.

Nekem szent hely volt, mert, ahol boldog volt az ember, azt nem felejti. Felértékelődik a hely, a legkisebb tárgy is, mert kinyit egy olyan kaput, ami rendes körülmények között zárva van. A kulcsa megbújik zsebünkben, de nem keressük jól, azt hisszük, talán otthon maradt. Vagy az előszoba szekrényen, esetleg a teraszon felejtett könyv tetején, és amikor a zárban van, akkor se tudjuk mindig elfordítani. Hagyjuk belerozsdásodni, legtöbbször félelemből vagy lustaságból.

 
 

Tizenkét éve találkoztunk először. Két felnőtt, érett ember, akik nem voltak szabadok. Egyikünk se tudta, merjen-e igazán a másik felé nyúlni, mert a család az család. A gyerekek életébe bűn belerondítani, mondogatta a barátnőm, és én bólogattam. Már tudtam, hazudni fogok neki, hogy ne ítéljen meg. Aki benne van, sokszor elfelejti, hogy a kalitkán túli világ milyen szép.

Igen, feleség voltam és anya, de nő is. Ezt bizonyos idő után legtöbben elfelejtik. Nem elég főzni, fogyókúrázni, reggel álmosan copfba kötni a hajam és elszaladni a gyerekekkel a suliba, majd dolgozni menni. A gondolatok, amelyek benn maradnak, nem halványulnak el, mert ügyintézek nyolc órán át. Ezért elnyomtam őket, ezt várta tőlem mindenki. A jó feleség, a jó anya így tesz, a nőt meg illik eltemetni, mert, ha túl élénk, veszélyessé válik.

A férjem tett is róla, hogy a nő mélyre kerüljön. Nem, nem őt hibáztatom, de átnézett rajtam. Akit nem látnak, egy idő után láthatatlanná válik. Neki én a szakács és a takarítónő voltam, de ezekben a szerepekben kiválóan megfeleltem. Igényei szerint olykor rám talált, de annyira távol voltunk egymástól, hogy együttléteink mind fájtak. A testemnek is. Mégis hagynom kellett, de rettegtem már a lüktető kíntól, amellyel közelített. Azt mondta, bennem van a hiba, a testem nem megfelelő, nem elég odaadó, és emiatt szenvedek. Pedig a lelkem nem volt az, de kimondani nem mertem. Gyávaságból.

Amit a külvilág látott volna belőlünk, azt azonnal beszennyezte volna. Mocskos kis nővé változtatott volna engem, nyomorult házasságtörővé. Ha nálunk a kövezés, mint büntetés még élne, ma is lennének, akik körbe állnának és megdobálnának. Mennyivel könnyebb lenne, mint saját köveiket cipelni!

Már nem voltunk lázas kamaszok, akik úgy hiszik, nekik jár a szerelem, pontosabban csak nekik jár. Mi óvatosan körbejártuk egymást és megriadtunk az érzéseinktől. Nem szabad, ezt visszhangozta minden. És tényleg nem lett volna szabad.

A padnál találkoztunk először. Emlékszel? Idegen városban, távol ismerős tekintetektől. A félelemtől remegett a térdem és megizzadtam, mert amit tettem, bűn. Még a semmi is, a gondolat is, hiszen anya vagyok, feleség, te meg apa és férj. Hogy engedhetnénk meg magunknak ezt a fajta boldogságot?

Amikor hivatalosan megköttetik egy kapcsolat, soha nem mondja el senki, hogy nemcsak az érzelmek változnak, hanem velük együtt a hordozójuk is. Nem maradhatunk húszévesek a húszéves fiúk és lányok tapasztalatával. Nem lángolhat a szívünk ugyanúgy éveken át. Elporladna. Aki más állít, hazudik, vagy mesékben él. A szerelem is múlik, hát még, ha parazsa volt csak, amely nem tudott lángra kapni.

A világ megkövetelte a férjet, a házasságot, mert rendnek kell lenni. Aki kilép a sorból, az bélyeget kap. Még ma is, nemhogy régebben.

A pad kemény volt és barátságtalan. A templom kertjébe hívta a pihenni vágyókat, én legalábbis így éreztem. Mi sem akartunk először mást, csak megpihenni egymásmeséiben. A szavak adtak erőt és megnyugvást. Elhitették, hogy jár nekünk pár könnyű pillanat. Még a kezem után is alig mertél nyúlni. Idegen érintés voltam neked, még akkor is, ha akartál engem. A megcsalás nem mindig a szeretkezést jelenti. Az elején nem feltétlenül. Sokkal fájdalmasabb, ha rájövünk, mások többnek látnak minket, mi magunkat. Ez a fájdalom felébreszt. Bennem is kigyúlt valami, amit altattam mind ezidáig.

Elnyomtam, titkoltam és a közöny vastag köpenyével terítettem le. A nő volt ez, aki vágyott a borzongásra, a kislány, aki még hitt a szerelemben, a mesebeli királyfiban. Mindenki vágyja az elismerést. Egy házasságban ez lassan elfogy. A benne élők természetesnek veszik, hogy a mellette élők állandóak. Nem mosolyognak túl gyakran, ha párjuk melléjük kuporodik. Hamar el lehet felejteni a jót.

A padunkat elvitték. Nem tudom, kik és miért, de nem lehetett véletlen. Elkorhadt a fa, veszélyessé vált, már nem pihenésre hívott. A helyén maradt négy lyuk, sárguló fűcsomó, és egy eldobott zsebkendő. Ahogy a mi életünk után is ennyi maradna.

Nem lehetett változtatni. Tudtuk. Sokan voltak már az életünkben, akik fájdalmát nem bírtuk volna el. Tönkre ment volna szerelmünk, mert hiányzott volna a régi, és a gyerekek tekintete bántóbb lett volna mindennél.

Az a pad…Megsirattam. Pár hete, amikor elmentem mellette és üres volt, finoman megsimogattam. Különösen azt a részt, ahol a hátad hozzá ért. Boldog voltam akkor. Most is az vagyok, ha eszembe jut. És már tudom, jól van ez így.

Kép forrása: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here