Az a pince, amelyben élt, nem létezett a külvilág előtt. Bejáratát hordókkal takarták, a falon vadszőlő futott. Még vadregényesnek is lehetett volna mondani, de csak annak, aki felületesen látott rá a kertre. A szomszédok nem törődtek a családjukkal, volt elég bajuk, hisz tavaly elveszett az aszályban a termés egyharmada, esély sem volt a jólétre.
Ő se látogatott volna haza, ha valaki nem szól neki, hogy apjáékat napok óta nem látta ki-be járni, lehet, hogy valami bajuk van. Megrántotta a vállát, de délután kocsiba ült. Sose álltak közel egymáshoz, a szagukat is rühellte, de jó gyerek volt, tudta, hogy nem tehet mást, rájuk kell néznie. Apja nyolcvan múlt, anyja is nemsokára átlépte a nyolcadik ikszet, de egyikükben se volt szánalom a világ iránt. Úgy hitték, mindenki ellenük van, pedig csak önmagukat kínozták több-kevesebb sikerrel.
A pince sötét volt és dohos, mint mindegyik, krumplit, répát tartottak odalenn, meg a kidobni való kacatok egy részét, amelyektől sose akartak megválni, bár tudták, hogy nem fogják használni egyiket sem. Ezek voltak akkor, odalenn a játékai: egy hajlított vasdarab, pár láda, több kötegnyi ruha, újságok és még ezer meg ezer csetres, törött lábú szék, miegymás.
Hat évet vettek el tőle. Nagy bűne volt, szégyent hozott szülei fejére. Becsúszott akkor, amikor egy nőnek már nem kellett volna szülnie. Kufircolnia se, ezt mondta a falu szája később. Ha már ott volt, csak bajt jelentett.
Sose kérdezte meg tőlük, hogyan jött a világra, és azt sem, miért nem vett észre valaki, hogy anyja gyereket vár. Valószínűleg a kövérsége miatt. Nagydarab, ápolatlan asszony volt akkoriban, vastag tokával, zsíros derékkal, azóta sokat változott, de a természete nem lett jobb. Volt már egy nagyobb fiuk, a Laci, akit mindenki matekzseninek kiáltott ki, nem volt szükség ötvenegy évesen még egyre, hogy kibeszéljék őket.
Ott élt a homályban, a gyenge villanykörte alig adott fényt, csak este volt szabad meggyújtani, addig maradt a gyertya. Azoknak a sírásoknak az emléke soha nem múlt el belőle.
Csikorgó fékezéssel állt meg a feljárón, mintegy tudtára adva a világnak, hogy lám itt vagyok, vegyétek észre, hogy nem lettem szörnyeteg, pedig azzá akartak tenni. Kiszállt, gondosan bezárta a kocsi ajtaját, megrángatta a „kilincset” körben, és komótosan besétált. Az öreg kutya farkcsóválva fogadta, de rendes eb lévén nem ugatta meg.
A pince ajtaja most sem volt zárva, talán ugyanaz a barna, korhadt fahordó torlaszolta el, ami egykor. A falon futó vadszőlő szinte tetőtől talpig beborította a ház oldalát. A rohadékok, mondta félhangosan. Közel húsz éve jött ki a világosságra, de sose tudta megszokni az erős napfényt, a pirkadat volt az ő világa.
Kívülről úgy tűnt, a házban valóban nincs mozgás, amit lehetett arra is fogni, hogy anyja szeretett a tévé előtt ücsörögni és enni, mentek a sorozatok, minek flangált volna odakint. Apja meg, no, ő aztán nem sietett dolgozni, mert az iváson és a szexen túl nem sok dolog érdekelte. Hogy Laciból hogyan lett különleges képességekkel megáldott ember, senki nem értette. Gyakorlatilag sose járt már haza. Az egyetem után úgy tett, mint aki nem emlékszik a szüleire, pedig őt nem bántották.
Mielőtt belépett volna az előszobába, nem bírt ellenállni a kísértésnek. A pince felé vette az irányt, miközben tarkóján felborzolta haját a szél. A félelemtől bizsergett a nyaka, ujjai idegesen rángatóztak a zsebében. Azóta soha, egyszer se ment le oda. Fent, a világosságban kereste önmagát, de a hat év elvette a lelkét. Nem emlékezett rá, hány éves lehetett, amikor rájött, hogy a pincén túl is van élet. Egész álló nap alig mozgott, már az is csoda volt, hogy megtanult járni. Anyja, amikor lehozta hozzá a napi elemózsiát, néha rászólt, hogy ne izgágáskodjon, mert nem kap enni, ha nem fejezi be. Egy nap, valami csoda folytán rábukkant egy labdára. Lyukas lehetett, de még viszonylag magasra pattant, ha rácsapott. Azért emlékezett rá jól, mert akkor boldognak érezte magát.
Tett vele pár lépést, utána gurította a földön, terelgette egy bottal, majd a falhoz dobta, és nézte, ahogy a labda erőtlenül lezuhan a földre. Elkapni nem tudta, de a játékot élvezte. Anyjáék nem voltak otthon, így nem hallották meg, hogy aznap örömöt talált a pokolban. Ez az öröm azonban csak átmeneti volt, mert amikor megjöttek, azonnal elvették tőle. Apja ordított, és annyit mondott a nejének egészen tisztán, halhatóan, hogy nem érti, miért nem szabadultak meg tőle. Választ nem kapott, ezért felrohant a lépcsőn, de mielőtt kilépett volna, szétnézett, nehogy egy kíváncsiskodó szomszéd figyelmét felkeltse a pince, ami nem is létezett.
Megúszta, mint máskor, bár tajtékzott a méregtől, amire innia kellett. Így tűnt el a labda, és maradt utána a semmi: a rothadó krumpli szaga, és a tócsák leghátul, ahol felázott a föld. Csend legyen, mondta az anyja. Csendnek kell lennie, mert ők nem bírják a zajt. Ekkor már hat éve élt hófehér testben és hófehér lélekkel a sötétben. Mivel nem tudott a másik világról, kiszabadulni se akart. Fájt a szeme, a feje, ha nyílt az ajtó és beáramlott a napfény. Ruhái lógtak rajta, mind nagyobb gyerekre készültek, akit akkor nem ismert.
Később többször megkérdezte Lacit, hogyhogy nem jött rá a nagy eszével, mi zajlik odalent, de a bátyja annyit felelt, hogy mással volt elfoglalva, huszonegy év volt köztük, alig volt már odahaza. Sose bocsátotta meg neki ezt a hanyagságot. Nem tudta elhinni, hogy egy felnőtt srác ne vette volna észre, hogy valami nincs rendben náluk. Apját konzerválta a pia, anyját a gonoszság, mégse lett bántódásuk, amikor kiderült, hogy ő létezik.
Könyörögtek a szomszédban lakó tanítónak, hogy ne jelentse fel őket. János bá végül elállt tőle, és soha többé nem veszítette őt szem elől. Tőle kapott ruhát, olykor ételt, és a beszéd képességét is. Addig csak makogott. Maugli, mondta rá a tanító felesége döbbenten. Bár Maugli hozzá képest jó nevelést kapott, és őt szerették. Sose tanulta meg igazán szépen formálni a szavakat. Ezért nem választhatott olyan munkát, ami sok beszéddel járt. Emberek közé se járt szívesen. Viszont egyvalamit nem vehettek el tőle: azt a belső tudást, amit ki tudja honnan hozott.
Eltolta a hordót, és heves mozdulattal lelökte lakatot a vaspántról. Nem volt zárva, minek lett volna. A zöldség nem akart menekülni. Megfogta az ajtófélfát, és lépett egyet előre. A szag orrfacsaró volt, mintha dögök tucatjait hányták volna halomra odalent. Lába azonban vitte, miközben szíve golflabdányira zsugorodott. Arcának már nem volt színe. Elővette telefonját és körbe világította a helyet. Fekhelye, az koszlott, ótvaros matrac még ott hevert a sarokban, mellette a mécses. Még arra se voltak képesek a szülei, hogy eltüntessék a nyomokat.
Állt, és a beszüremlő fényben meglátta a labdát, ami az ágy lába mellett várakozott. Épp le akart hajolni, amikor a szél bevágta a pince ajtaját. A csattanás ágyúlövéshez hasonlított.
Abban a pillanatban összevizelte magát. Nem bírta visszatartani, a húgy csendesen folyt a lába szárán a cipőjébe.
Ezzel párhuzamosan kibuggyant szeméből a könny, és ordítani kezdett benne a régi, hófehér bőrű gyerek. De csak belül, kívülre nem tudtak kitörni a hangok. Orrát megcsapta vizeletének szaga. Megfordult és kettesével ugrotta meg a lépcsőket. Belerúgott az ajtóba, ami kivágódott, és nekicsapódott a falnak. Nem nézett a házra, a kutyára se, csak összerázkódott az erősödő szélben és elhagyta a pokol tornácát. Visszaült az autóba, gáz adott. Csak akkor vette észre az anyósülésen a labdát, amit akaratlanul magával vitt. Ott hevert puhán, koszosan, ahogy egykor a hatévestől elvették, aki örülni mert a szörnyetegek között.
Kép forrása: Pinterest
