A piros kendő

Lilly Dél-Franciaországban született, a századfordulón egy nagyon jómódú szőlősgazda negyedik gyermekeként és egyben egyedüli lányaként. Olyan boldog gyerekkora volt, amilyen csak lehetett. A fiúk kényeztették, védték, óvták, ő volt a család kis kedvence. Okos volt, szép és utánozhatatlan nőiesség sugárzott belőle. Imádta magába szívni a szőlőskertek illatát, olyankor azt érezte, hogy együtt lélegzik a hegyoldallal. Gyakran kiült a kedvenc hegyére, és onnan nézett le a kis francia falvakra. Elképzelte, amint a kertekben, a szőlőtőkék alatt musttól megrészegült fiatalok feledkeznek egymásba, vagy ott távolabb, az egyik ház világító ablakából kiszűrődő hangokból következtetett arra, hogy a kis Nicolas aznap bizonyára nem volt a legjobb magaviseletű az iskolában, s talán épp aznap derült ez ki a szülei számára egy igazgatói intő képében.

Lilly boldog volt. Imádta az édesanyját és ő is imádta őt. Rengeteg időt töltöttek azzal hogy megbeszéljék az élet fontos dolgait. Együtt olvastak, festettek, köveket gyűjtögettek, és persze vigyáztak a szőlőre. Kevesen tudják, de a Dél-francia parasztok nagyon sokat beszélnek a szőlőtőkékkel. Leginkább az asszonyok. Babusgatják, szép szavakat suttognak nekik, hogy a szőlő tisztában legyen azzal, mennyire fontos az embereknek. Minél többet beszéltek hozzá, minél szebb rigmusokat, dallamokat hallottak, annál zamatosabbak lettek a szemek, s lett aztán a bor is, a környék legnagyobb kincse.

 
 

Lilly-t korán érdekelni kezdték a  művészetek, így édesanyja mindent megtett azért, hogy kiállításokat láthasson, hogy tanulmányozhassa a festészetet, szobrászatot.
15 éves volt, amikor néhány hónapra Párizsba utaztak. A nagy városba, ami felkapta, felkavarta, tekerte, csavarta és végleg elragadta. Párizs varázsa lenyűgözte Lilly-t. Már hetek óta ott voltak, amikor egyik nap egyedül rótta Párizs utcáit, csodálta az épületeket, magába szívta a város egyedülálló levegőjét, amit átitat a művészet. A hídon találkoztak. Szerelem volt első látásra, és nem volt kérdés, hogy őket egymásnak teremtették. Gabriel magas volt, elképesztően férfias, és csodálatos szemei voltak. Mint két csillag, ami úgy ragyogott a lányra, mintha az lett volna a sorsa, hogy örökké ezt tegye.

Egy ezután következő 7 órás beszélgetés alatt elmesélte, hogy magas rangú katonatiszt az apja, és ő maga is katonatiszt, és arra vágyik, hogy pilóta legyen. Hogy imádja, amikor uralja a levegőt, amikor hatalma van a gép fölött, amikor eggyé válik vele, és úgy érzi, ő maga repül, a szárnyak az ő szárnyai. Lilly úgy nézett rá, ahogyan A NŐ néz A FÉRFI-re. Azzal a csillogó szemmel, azzal a határtalan bizalommal, ami az igazi szerelmesek sajátja. Mindketten tudták, hogy bármennyire fiatalok is, nem keresnek tovább. Az első csókjuknál tudták, hogy a testük valamikor egy egész volt, mint a plátói szerelem. Lilly tudta, hogy a plátói szerelem nem a beteljesületlen, hanem a nagyonis beteljesült.

Platón  szerint az emberek valamikor annyira erősek voltak, hogy az istenek hatalmát fenyegették, ezért nem tehettek mást, mint, hogy az akkor gömb alakú embereket kettévágták férfira és nőre, és akik valaha egy egészek voltak, azokat szétszórták a világ minden pontjára. Azóta keresik az emberek a másik felüket. Egyedül is egészként képesek létezni, de azt, hogy valójában egy másik emberrel alkotnak tökéletes egységet csak azok tudják, akiknek megadatott, hogy megtalálják. Az emberiség 1%-a, úgyhogy nem túl nagy az irodalma. Lilly és Gabriel tudták, hogy ők abba az 1%-ba tartoznak.
Amikor a testük eggyé vált, minden egyes sejtjük tudta ezt. Pont úgy, ahogy az első csóknál. Párizsban történt, ami örökké a városuk maradt.

Gabriel még abban a hónapban megkérte Lilly kezét, aki egy pillanatig sem habozott a válasszal. A családok is boldogok voltak, hiszen nem lehetett nem látni a két fiatalon, hogy mennyire szerelmesek. Így nem néznek egymásra az emberek, ahogy ők néztek.
Aztán jött a háború. Az első. Persze akkor még nem így hívták, hiszen nem tudtuk, hogy lesz második. Lilly mindenhova követte a szerelmét. Mikor Normandiába helyezték, akkor találtak a családban egy nagynénit, akinek volt egy nagy háza arra, amerre a férfi szolgált, és a lány habozás nélkül odaköltözött, hogy minden nap láthassa a férjét elrepülni a ház fölött. Volt egy titkos jelük, egy kis piros kendő, amit Gabirel rákötött a repülőre, hogy Lilly lássa, ha elrepül fölötte. Mintha egyébként nem érezte volna minden alkalommal. Össze voltak kötve. Azzal a mély kötelékkel, amikről azt szoktuk mondani, az égben köttetnek. És ez a kötelék valóban ott köttetett. Normandia háborús egén.

Június 15-én verejtékben úszva ébredt. Tudta: nagy baj van. Egyenesen a házhoz repült. Az imádott nő ott feküdt a padlón kihűlve, elvágott torokkal, megerőszakolva. Háború volt. Akkor megbolondulnak az emberek.
Gabriel minden harcban, minden összecsapásban csak a halált kereste. De nem könyörült rajta. Spanyolnátha vitte el évekkel később.

Ez hát a piros kendő története, kedves Lili, érti már? Most már szeretettel tudja elengedni, mert érti, hogy csak szeretet van magukban, nem is lehet másként. Remélem tudtam segíteni. Ezért rettegett a repüléstől is. Érti már? Az emlékei miatt. És a neve… tudom, hogy rájött már arra, miért hívják így. Katonatiszt volt. Emiatt a tragédia miatt nem képes sem megtartani, sem elengedni. Mert ennyire összetartoznak. A félelem az, ami megakadályozza, hogy megtörjék ezt a boldogtalanságot. Fél. Próbálja megérteni, hogy mitől fél, de enélkül a történet nélkül ez megérthetetlen. Fél, de nem az evilági dolgoktól. Attól fél, hogy újra elveszíti magát. Hogy elveszíti a másik felét. Hogy ott találja vérbe fagyva, átvágott torokkal, megerőszakolva a leggyönyörűbb női testet, amit valaha látott. Hogy ő okozta, hogy ő nem volt ott, hogy miatta történt. Hogy nem tudta boldoggá tenni. Hogy nem tudta megmenteni. És az a csoda történt, hogy ebben az életben ő újabb esélyt kapott, hogy megmentse magát. Ez valami egészen csodálatosan ritka kegy. Szeretik magukat az égiek!

De maga Lili, nem tud segíteni. Egy másik úton kell mennie más emberrel más irányba. Ezen az úton neki kell végigmennie, ami azt hiszem ebben az életben nem fog sikerülni. Talán a következőben. Olyan a lelke, mint egy befagyott sík tó, amin korcsolyázik. Pedig maga, Lilly és az élet mélységei ott vannak a tóban. De fel kell hozzá törnie a jeget, lemerülnie a tóba, ott levágni a Félelem nevű szörny fejét és fel kell onnan hoznia. Emberfeletti teljesítmény lenne. Ki lenne erre képes? Akkor már nem félne. Ne-ne! Meg se kérdezze, hogy miben segíthet, és el se kezdje törni a  jeget. Ezt csak ő, és egyedül csak ő járhatja végig, különben ebben az életben biztosan boldogtalan lesz. És tudja mi a legszomorúbb? Hogy ezt ő maga is pontosan tudja. Úgy lesz boldogtalan, hogy tisztában is lesz a boldogtalanságával. Hogy Lili vagy Lilly nem lesz az övé, mert nem tud lemerülni a tó aljára. Nem kísérheti el, mert a saját tavunk mélyére mindnyájunknak egyedül kell lemerülnünk.
Nagyon örülök, hogy megismerhetlek, – nyújtotta a kezét – csak vedd le kérlek a cipődet. Nem volt benne semmi hókuszpókusz. Egy sima kék vászonnadrág és egy kényelmesre nyűtt elöl kis zsinórral megköthető blúz volt rajta, amin a zsinór már a sok mosástól szálaira esett szét, jelezve, hogy nem tegnap vették fel először. Még csak teával se kínált, hogy megnyissa a csakráimat vagy bármit, amit ilyenkor biztos, ami biztos meg kell nyitnia. Csak megköszönte, hogy eljöttem és megkérdezte, megengedem-e, hogy elmondja a történetemet. Akkor még nem tudtam, hogy lesz benne egy piros kendő és egy nagy tó, az alján egy szörnnyel, a félelemmel.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here