A szerelem almafája 13. rész – Tom eltűnik

"Nem vagyok a szavak embere, azt hiszem, erre magadtól is rájöttél. Nem kenyerem a beszéd, ezért inkább tömören fogalmazok. Ma nem engedtek be hozzád, amit nem értettem, de azt felelték, te kérted. Gondolom, erre alapos okod volt. Ezért nem írom meg a telefonszámom, mert személyesen akarok veled megbeszélni mindent."

Olyan csendesen állt meg a kocsival, mintha attól félne, hogy a nagy zaj elriasztja Tomot, vagy a kertjében fészkelő feketerigót. Pedig az semmitől se félt, kibírta a fűnyíró zaját, a macska alattomos közeledését, sőt a pár hónappal ezelőtti vihart is. Született túlélő volt, de mennyivel könnyebb neki, gondolta Alma, a feketerigók szíve nem ver szerelmesen. Egy pillantást vetett még a visszapillantó tükrébe, és meg kellett állapítania, hogy nem a legjobb formáját hozza. Nyúzott, szeme alatt ütésnyom, és a bőre is mintha sárgásabb lenne a megszokottnál. Nem baj, mosolyodott el. Innentől kezdve minden más lesz. Ha rajta múlik, bizonyosan.

Egyenesen Tom házához ment. A kertajtó nyikorgás nélkül engedte be a vendéget, az pedig fürgén bekocogott a szépen lerakott köveken.

 
 

– Hahó! Van itthon valaki? – kiáltotta viccesen, és már előre örült, hogy azonnal meglátja a férfit.

Válasz azonban nem érkezett.

– Hé! – kopogott be a bejárati ajtón – Lopják a házat!

A ház csendes maradt.

Nincs itthon, nyugtázta keserűen. Pedig mennyire sietett. A lépteivel nem, de a szívével már viharos gyorsasággal futott bele ebbe a reménytelen szerelembe.

– Almácska! Te vagy az? – szólította meg valaki. – Sejtettem ám, hogy hamarosan visszajössz, visszahúz a szíved!

Alma megfordult, és anyja egyik ismerősét pillantotta meg. Azt a kellemetlen embert, akire apja mindig féltékeny volt. Még akkor is, amikor már nem számított, hogy  harminc éve elvette a nőt Parlagi Somától, a falu leggazdagabbjától.

– Jó napot! Visszajöttem, és azt hiszem, maradok is!

– Azt nagyon jól teszed, kislányom! – jegyezte meg az öreg, akinek még mindig olyan dús ősz haja volt, hogy bárki megirigyelte volna. Fess ember, mondta rá mindig az anyja, de azért nem őt választotta.

– Azt jöttmentet keresed, aki itt lakik?

– Jöttmentet? Ezt hogy érti?

– Hát tudod te, hogyan. Idejött a nagy pénzével, és mindjárt három házat is megvett. Azt hiszik ezek, hogy bármit megtehetnek. Holland vagy norvég, nem is tudom pontosan.

– Soma bácsi, látom, nem változott sokat az idők folyamán! Még mindig annyit morog, mint régen!

– Nem morgok én! – kapta fel a vizet a szikár férfi. – Csak nem bírom, ha külföldiek meg akarják venni a mi takaros falunkat.

– Tom nem külföldi.

– Akkor meg mi a fene? Ilyen névvel nem lehet más. Mondta a Jenő is, a jegyző.

– Össze-vissza beszélnek az emberek! Ne higgyen nekik! Tamás kint élt Hollandiában, csak hazahúzta a szíve.

Az öreg összeráncolta a homlokát.

– Akkor meg mit flancol? Ha becsületes neve, használja! Jut eszembe, azt beszélték ma a főtéren, hogy elment. Úgyhogy hiába keresi, láttam, hogy fél órája beült a flancos autójába és elhúzott.

Alma szája megkeseredett. Elment volna szó nélkül? Nem tudta elhinni, hogy azok után, hogy bent volt nála, virágot vitt, megmentette, most elmegy, mert nem engedték be a kórházba. Nem létezik, hogy egy legalább egy cetlin ne üzent volna.

– Köszönöm, hogy szólt. Vigyázzon magára! – felelte morcosan, és már iszkolt is haza. Hátában érezte a férfi kérdő tekintetét.

– Hebrencs, mint az anyja! – mondta Soma, és elvigyorodott. Micsoda szép lány volt a banya! Kár, hogy soha senkinek nem mondhatta el, hogy mennyire bele volt zúgva, és azért, hogy megkaphassa, mekkora gonoszságra vetemedett. Volt annak már vagy ötven éve, de a férfi arcára kiülő gonosz vigyor megmutatta valódi énjét.

Alma magába zuhanva nyitotta ki kertjének kapuját, és csak véletlenül pillantott a postaládára. Szórólapok és újságok lógtak ki belőle, felmarkolta, és besietett a házba.

Minden úgy volt, ahogy hagyta. A kertben még akadt tennivaló, de most nem volt se ereje, se kedve semmihez. Lerogyott az előszoba karcsú lábú foteljébe, és megállapította, hogy semmi nem az, aminek látszik. Tom, a kedves és figyelmes, szó nélkül eltűnt. Lehet, hogy soha többé nem láthatja már. Nem tudja megmondani neki, hogy bármennyire furcsa, de szereti őt. Szereti minden idegszálával. Szereti úgy, ahogy egy olyan nő tud szeretni, akit rengetegszer bántottak, megaláztak, de még mer hinni a jövőben.

Viszont a jövő csak illúzió. Mindig a jelen van, és ezt a jelent Alma most kifejezetten gyűlölte. Tekintete a padlóra tévedt, és akkor vette észre, hogy a földön egy papírlap hever. Biztosan elejtette, amikor behozta a postaláda tartalmát, gondolta. Ott egye a fene a sok szeméttel együtt! De azért érte nyúlt és szórakozottan kihajtotta. Egy levél volt. Egy levél, ami neki szólt. Természetesen Tom hagyta ott. Így kezdődött:

Kedves Alma!
Nem vagyok a szavak embere, azt hiszem, erre magadtól is rájöttél. Nem kenyerem a beszéd, ezért inkább tömören fogalmazok. Ma nem engedtek be hozzád, amit nem értettem, de azt felelték, te kérted. Gondolom, erre alapos okod volt. Ezért nem írom meg a telefonszámom, mert személyesen akarok veled megbeszélni mindent.
Haza kell utaznom. Váratlanul ért, de visszajövök nem sokára. Elrendezem a dolgaim és kereslek. Szeretném, ha tudnád, hogy mindig szeretettel és örömmel gondolok rád. Bízom benne, hogy teljesen felépülsz, és megsütjük majd még egyszer közösen azt a fránya málnatortát rendesen, pudinggal és tejszínhabbal.
Minden jót neked! Szeretettel: Tom

Alma majdnem elsírta magát, ahogy kétszer is végigfutott a sorokon. Tom hazament, félreértette őt, mégse haragszik. És majd keresni fogja. Öröm az ürömben. Érezte a férfi soraiban a tartózkodást, de azért benne volt, hogy gondol rá. Vajon a szeretettel azt jelenti, hogy szerelemmel? Vagy azt jelenti, ami ott van? Kedvesen fejezte ki magát és nincs mögötte semmi? Egyetlen egy dolog bántotta igazán: nem tudta, mikor láthatja újra, és telefonon se tisztázhatja a helyzetet. Tom tényleg olyan volt, mint aki egy másik világból maradt itt, személyesen akarta megbeszélni a történéseket. Ez igen ritka volt már a mai világban. A legtöbben a most azonnal, de rögtön hívei voltak, de ő nem bánta. A lassúság, a lassan hömpölygő ismerkedés-folyam nagyon is kedvére volt.

Hiányzott neki a férfi, és csak abban tudott reménykedni, hogy ő is hiányzik neki. Nem, nem ment el szó nélkül, és ennek öröme elárasztotta a szívét. Eszébe jutott, gondolt rá, és tudta, hogy van még mondanivalójuk egymás számára. És ez így volt rendjén.

Van a világban, a majdnem 8 milliárd ember lakta bolygón valaki, akinek fontos, hogy a másikkal tisztázza a helyzetet. És neki ez az ember mindennél jobban számított.

A szerelem almafája 14. rész – A szőke csoda

Kép forrása:Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here