A szerelem almafája 14. rész – A szőke csoda

"– Te jó isten! – gondolta. – Hát miatta kellett visszamennie Hollandiába? Biztosan, mert amilyen szeretettel nézett a szőke szirénre, kétség se férhetett hozzá, hogy szereti. A karcsú lány egy puszit nyomot a férfi arcára, majd lenyomta a kertkapu kilincsét. Megállt, szétnézett és arca ragyogott."

Alma két hétig szinte robotként tett-vett. A kert egyre szebb lett, bár a kánikula nem volt segítségére. Szívesen ültetett volna virágokat, de a hőség nem engedte. Ezért a ház belsejével kezdett törődni. Úgy döntött, kifesti a konyhát, talán a szobát is, de attól tartott, nagy falat lesz az neki.

Nem volt olyan óra, perc, amikor nem gondolt a férfira. Vajon van igaz szerelem ebben a korban? El lehet hinni, hogy azok az emberek, akik megélték életük A oldalát, mernek bízni a B-ben? Mindenki csomagokkal jár-kel a világban, vajon muszáj mindet hordozni? Le lehet tenni a fájdalmat, vagy olyan mélyen beleivódik az ember sejtjeibe, hogy késsel se lehetne kivakarni? A legnagyobb és a legkellemesebb meglepetés viszont az volt, hogy Viktor nem kereste. Egyetlen egyszer sem hívta, nem fenyegette. Úgy tűnt el, mintha nem is létezett volna, de persze ez hamis illúzió volt. Alma nem gyűlölte őt, hanem megvetette. Gyűlölni nem tudta, hiszen az apjuk volt a két fiának, és ezt nem tagadhatta. Viszont mélységesen sajnálta. Nem felejtette el, hogy megütötte, megalázta és bezárta őt.

 
 

Nagyobbik fia többször hívta, főleg amiatt, mert váratlanul egyedül maradt, és arról panaszkodott neki, hogy nem érti a nőket. Alma persze nevetett rajta, és közölte, hogy ezzel nincs egyedül, több millió férfitársa sem mondhat mást. Gábort ezt nem nyugtatta meg, sértve érezte magát, amiért a barátnője elhagyta, pedig ő mindent megtett érte.

– Anya! Mondd meg nekem, mi kell egy nőnek? – tette fel a költői kérdést, amire Alma nem tudott válaszolni.

– Édesem, erre nincs a Földön ember, aki tudna felelni. Talán az, ami nincs!

– Nem arról van szó, hogy gyertyafényes vacsorára meg virágra vágynak a csajok? – háborodott fel a srác.

– Tudod, kisfiam, az én időmben így volt, de anyád már öreg, tudja a fene, hogy ma mit akarnak a lányok.

– Nem vagy öreg, ne sajnáltasd magad! – nevetett Gábor. – Én ilyesmiket tanultam tőled, ezt mesélted, amikor kamaszodtam. Azt hiszem, idejétmúltak a tanácsaid!

– Meglehet! Mi volt a baj nálatok? Csak azt ne mondd, hogy egy vacsora miatt mentetek szét?

– Biztosan nem hiszed el, de részben igen. Virág szerint puhány vagyok, az a fajta pasi, aki túlságosan alámegy a csajoknak.

– Alámegy? Ezt nem értem…

– Azt jelenti, hogy teljesíti minden kívánságukat.

– Te jó ég! Már az is baj, ha valaki kedves?

– Tudod, anya, én se értem, de úgy látszik igen. Aztán ezzel a nyomorult vacsorával tettem fel az i-re a pontot. Nyálas vagyok, mondta a drága exem, és férfiatlan dolog ennyire rajongani valakiért, ahogy én tettem.

Alma nem akart hinni a fülének.

– Férfiatlan a kedvesség és a figyelmesség? Nocsak! Ez nagy meglepetés nekem is. Mit kellett volna tenned? Semmibe venned?

Gábor jóízűen felnevetett.

– Virág szerint én nem voltam kihívás neki, mert nem volt olyan kívánsága, amit ne teljesítettem volna. Elvettem tőle a vágyakozás lehetőségét. Te érted ezt? Miért kellett volna vágyakoznia utánam, ha már megvoltam? Én azt hittem, jó együtt lenni, nem vitázni, és jó dolog a másikat szeretni. Tévedtem volna?

– Jaj, kisfiam, én nem tudom, te kire ütöttél, de javíthatatlan romantikus vagy. Ilyen ma már nem is létezik, főleg nem a te korosztályodban.

A fiú nagyot sóhajtott. A telefonban csend volt, csak egy autó szirénája kapcsolt be a távolban, mire a srác nagy levegőt vett és kinyögte:

– Mit szólnál, ha lejönnék hozzád? Ígérem, nem zavarlak, csak jó lenne egy kicsit távolra kerülni a gondjaimtól.

– Nagyon örülnék neked! Mi az hogy! Ha a munkád engedi, gyere!

– Kiveszek egy hét szabit! Segítek is neked, elleszünk, jó?

Alma szíve megtelt örömmel. El se tudta volna képzelni, hogy a fiának kedve lesz az istenháta mögötti faluban pihenni, kikapcsolódni.

– Gyere! Ha akarod, hozd az öcsédet is!

– Eszemben sincs! A végén csak marakodás lenne belőle. Akkor elintézek mindent, és holnap este már ott is leszek. Rendben?

Alma boldog volt.  Végre nem lesz egyedül! Már emberemlékezet óta nem beszélgettek rendesen, ideje volt, hogy végre megismerjék egymást úgy, mint két felnőtt. Dúdolva tette le a telefont, és úgy döntött, aznap már nem csinál semmit a konyhában, csak tócsnit készít vacsorára. Kever mellé jó kis fokhagymás kencét, aztán kiül a diófa alá és olvasgatni fog. Hirtelen ismeretlen nyugalom öntötte el a szívét, és már az sem fájt neki olyan nagyon, hogy nem tud semmit Tomról. Másnap itt lesz a fia, és majd egymást vigasztalják, gondolta mosolyogva.

Lereszelte a krumplit, lisztet szórt rá, majd tojást vett elő. Jócskán tett bele sót is.  Ahogy szépen összeállt a trutymó, ahogy nevezni szokta, fokhagymát pucolt, nem nyomta szét, csak nagy darabokra vágva elkeverte a borssal megszórt tejfölben. Amikor kisültek a tenyérnyi adagok, összefutott szájában a nyál. Be is kapott egy darabot, ami azonnal megégette a nyelvét. Nem bánta, mert a csendben, amelyet csak pár szemtelen légy zavart meg, ismeretlen módon elégedett volt. Maga se értette, mire alapozza ezt a boldogságot, de vannak pillanatok az ember életében, amikor nincs szükség magyarázatra.

Amikor készen lett, jó alaposan megkent még kettőt, aztán jéghideg kólával és egy könyvvel kiült a kertbe. Még mindig meleg volt, pedig hét óra felé járt.

Abban a pillanatban azonban kihagyott a szíve egy ütemet. Egy kocsi állt meg a szomszédban. Ismeretlen, fekete autó, és mielőtt szívinfarktust kapott volna, meglátott egy lányt, aki úgy ugrott ki belőle, mintha üldöznék. Összecsapta a kezét és nevetett. Elképesztően gyönyörű volt, hosszú szőke hajú, kék szemű. Lassan a vezető oldalról is kinyílt az ajtó. Ott állt Tom, aki egy pillantást vetett a házára, majd átnézett hozzá, de őt nem láthatta a takarásban. Odalépett a lányhoz, átkarolta a vállát, és mondott neki valamit, amit Alma nem értett.

– Te jó isten! – gondolta. – Hát miatta kellett visszamennie Hollandiába? Biztosan, mert amilyen szeretettel nézett a szőke szirénre, kétség se férhetett hozzá, hogy szereti. A karcsú lány egy puszit nyomott a férfi arcára, majd lenyomta a kertkapu kilincsét. Megállt, szétnézett és arca ragyogott.

Alma szíve összefacsarodott. Mindenre számított, csak erre nem. Tudta, hogy Tom visszajön, azt is, hogy beszélni akar vele, de álmában sem sejtette, hogy magával hoz valakit, és úgy adja tudtára, hogy a kettejük közt lévő vonzalom nem volt több ártatlan flörtnél. Itt volt, unatkozott és kedves volt, ahogy mindenkihez. Ő meg félreértette. A lovagiasság, a figyelmesség azonban nem egyenlő a szerelemmel, még akkor se, ha végtelenül sokat jelent, gondolta keserédes szájízzel. Felállt, és lapos kúszásban beosont a házba. Nem akarta, hogy a férfi véletlenül észrevegye. Minek hozná kellemetlen helyzetbe?

Folytatjuk…

Kép forrása: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here