Amikor Alma magához tért, nem sejtette, mennyi idő telhetett el. Hozzávetőleg se érzett semmit a világból. Órák vagy csak percek? Azonban egy dolog változatlan volt. Viktor ott volt, mellette ült a kihúzható kanapén, és mosolygott.
– Nocsak, nocsak! – mondta. – Azt hiszem, magához tér lassan az én kedves feleségem.
Alma szeme kikerekedett. Érezte, hogy majd szétesik a feje, úgy fáj, de az arca is lüktetett.
– Látod, látod, ha nem figyelsz, elcsúszol és megütöd magad – mondta a férfi kedélyes arccal. – Már sokszor mondtam, hogy azt az ócska rongyszőnyeget dobjuk ki, de te ragaszkodtál hozzá.
– Te miről beszélsz? – nézett rá Alma, miközben próbálta visszaidézni a történéseket. Nem volt emlékezetkiesése. Arra, hogy mi történt, pontosan emlékezett. Maga előtt látta Viktor eltorzult arcát, amikor a képébe vágja a gyújtogatást. Mégse mert semmit se mondani, mert volt abban valami félelmetes, ahogy őt nézte. Megütötte, felnyalábolta, a nappaliba vitte és most úgy ül ott mellette, mintha ártatlan lenne. Ez sokkal inkább megrémisztette, mint az, hogy milyen aljasságra volt képes vele szemben. Ez a férfi beteg. Gonosz, agresszív és számító. Felgyújtotta Tom fészerét, őt hazacsalogatta egy borzasztó hírrel, és aztán arcon vágta. Mindezek után egy szemernyi megbánás nélkül őt bámulja. Biztos volt benne, hogy meg akarja félemlíteni, és ehhez nem is kell neki semmi mást tennie, csak beszélnie.
Zsigerileg érezte, hogy nem menekülhet.
– Pihenj csak! Hozzak egy pohár vizet? Vagy inkább jeget az arcodra, mert csúnyán megütötted?
Alma elfordította a fejét, és igyekezett nem mutatni, hogy mennyire fáj neki az ütés, de az ütés mellett a szíve is. Hogy juthattak ide? Miféle házasság lett az övéké, amelynek a végére a férje, aki bár nem volt egyszerű eset, állattá változott? Ennyire fontos neki a pénz? Mire kellhet, hogy képes ilyen durvaságra? Nem kenyérre, az biztos, mert bár nem voltak gazdagok, de szegények sem. Mit csinált Viktor, ami kiváltotta belőle ezt a durvaságot?
Egy szót se mert kinyögni, csak nézte a férfit, aki az utóbbi időben mintha lesoványodott volna. Lógott a fenekén a nadrág. Látta, hogy a hűtőhöz megy, és a lehető legnagyobb gondossággal veszi elő a jégkocka tartót, szedegeti ki a csillag alakú jégdarabokat egy konyharuhára, és úgy csomagolja be, mintha vigyázni akarna rájuk. Aztán még mindig mosollyal az arcán hozzá lép, és átnyújtja.
Pszichopata, mondta magának. Nincsenek érzelmei. Nem érdekli, hogy fájdalmat okozott, csak eljátssza, hogy törődik vele.
El kell menekülnie. Nem maradhat a lakásban, nem maradhat egy fedél alatt Viktorral. Az ajtó felé pillantott, majd a táskáját kereste a szemével.
– Azt gondolod, hogy elmész, ha jobban leszel? – kérdezte Viktor tettetett kedvességgel. – Sajnálom, de ez nem fog menni. Van egy-két feltételem, és akkor mehetsz, ahová akarsz.
– Mit akarsz tőlem? – nézett a szemébe mélyen. – Mit vétettem, hogy így bánsz velem?
– Jaj, csak ezt ne! Nem kell a dráma! Unom, hogy a nők mindent meg akarnak indokolni, és azt hiszik, választ kaphatnak az összes ostoba kérdésükre. Nem, drága Alma, most nem lesz ilyesmi.
Alma a szemére szorította a jeget és felszisszent. Pokolian fájt az arccsontja, és nem kellett a tükörbe néznie ahhoz, hogy tudja, feldagadt a szeme.
Istenem, pár órája még boldog volt. A nap fenn ragyogott az égen, Tom kedveskedett neki, ragyogott teste-lelke mellette, most meg bezárva tartja a férje. Ezt vajon ki hinné el, ha elmesélné? Talán senki. El lehet valakinek mondani az ilyesmit? Az emberek egy része őt hibáztatná, azt mondaná, biztosan tett vagy mondott valamit, amivel kiváltotta a férje haragját. Mások szánakoznának, és elfordulnának. Talán a fiai lennének, akik megdöbbennének, és megpróbálnának segíteni rajta. Őket azonban nem hívhatta fel. Tomról meg nem tudott semmit, mert annyira rohant, hogy még egy üzenetet se volt képes hagyni neki. Hibát hibára halmozott, és most már nem tudott változtatni ezen.
– Viktor! Mondd meg, mit akarsz tőlem! – kiáltotta kisvártatva. Hogy honnan volt bátorsága felemelni a hangját, maga sem tudta.
– Hogy mit akarok, én vicces kis nejem? Ugyan mit akarnék? Elsősorban azt, hogy ne tégy nevetségessé mások előtt! Ezt nagyon szeretném, még akkor is, ha ez nem tetszik majd neked. A másik, ismerve téged, könnyebb lesz: add el anyád házát, és az árát utald a számlámra.
– Te meg vagy bolondulva? Én nem teszlek nevetségessé! Az egész helyzetet félreértetted.
– Alma, fejezd be a hazudozást! Tudom, hogy megcsaltál! De erről majd később. A ház ügye most fontosabb.
– Miért kell neked ennyire a pénz? Belekeveredtél valamibe?
– Jobb, ha nem kérdezel semmit. Az én dolgom, meg kell oldanom, te meg tedd, amit mondok.
– Mi lesz, ha nemet mondok? Mi lesz, ha a házat nem adom el semmi áron?
Viktor felnevetett.
– Dehogynem! Ugye, nem akarod bajba sodorni a barátodat? Nem szeretném, ha netán egy elektromos szikra újabb tüzet okozna nála, netán a házában…Vagy te igen?
– Aljas vagy!
– Vigyázz a szádra, mert a másik szemed látja kárát! Világos? Szóval, holnap meghirdetjük a házat, és várjuk a csodát!
Alma sírni kezdett. Hol volt már a remény az új életre, hol volt már a bizakodás, hogy talán a szerelem megválthatja? Tomot akarta, mint egy királyfit, aki a legócskább filmekben megmenti a lányt a szörnyetegtől. Ott mindig időben odaér, és legyenek lángok, robbanás vagy baleset, sose lesz rossz a végkifejlet. Neki azonban nem volt királyfija, mert a férfi nem sejthette, hogy ekkora bajban van. Talán azt hitte, hogy visszamenekül a férjéhez, és keresni se fogja többé.
– Rendben – mondta végül. – Úgy lesz, ahogy akarod.
– Hogy te milyen jókislány vagy! Tudtam én, csak egy kis ráhatás kellett. Az ütést sajnálom, legközelebb jobban figyelj azon a szőnyegen. Csúszós.
Azzal felállt és elindult a hálószoba felé.
– Ja, csak szólok, hogy ha azt hinnéd, hogy nem tartalak szemmel, tévedsz. A telefonodat is felejtsd el, mert nem kapod meg. Jó éjt, szívem!
Alma nem mozdult. Némán hullottak a könnyei és vitték el minden reményét. Már tudta, elveszíti anyja házát, Tomot, és talán addigi életét is. Ez utóbbit azonban nem bánta, mert minden pillanatot elátkozott volna, ha nem lett volna két fia, akik miatt nem tehette.
Még hallotta, hogy Viktor bekapcsolja a tévét, valami ostoba vígjátékot néz, amikor feltápászkodott és lüktető arcával, sajgó fejével az ajtó felé indult. Halkan lépkedett, nehogy megcsikorduljon talpa alatt a parketta. Az előszoba kövén a szőnyeg tökéletesen állt. Azon el nem csúszhatott. A hazug kígyó, mennyire ocsmány módon sugallta! Lenyomta a kilincset, az ajtó azonban nem nyílt. Be volt zárva a saját lakásába, és börtönének őre nem messze tőle hangosakat nevetett a filmen, amely lekötötte.
Kép forrása: Pinterest