A te szeretetedre nincs szükség

"Amíg én élek, addig te nem mehetsz be anyádhoz, abban biztos lehetsz! Tűnj innen, mert ha kell, kidobatlak, mint a szemetet…Te, te szerencsétlen, aki hagytad, hogy tönkremenjünk…"

Amikor István végigrohant a kórház folyosóján, kis híján elsodort egy nővért, aki fáradt arccal bámult utána. Még fel sem háborodott, megszokta már, hogy az emberek furán viselkednek a halál közelében. Márpedig, aki az intenzíven van, az közeli ismeretségbe kerül a kaszással.  A férfi nem kért bocsánatot, szinte nem is látta a középkorú nőt, annyira anyja közelébe akart érni.

Régi szomszédjuk hívta fel, az a Margit néni, aki kiskorában zöld szilvával etette, amitől napokig fájt a hasa. Anyja haragudott rá, és megszidta, mert okosabb lehetett volna, mintsem, hogy arra a banyára hallgasson.

 
 

Margit néni már gyerekkorában öregnek számított, de ha visszaszámolt, rájött, hogy alig lehetett akkor negyven pár éves. Virágos otthonkájából mindig kidagadt vastag karja. Már őszült és haját felkontyolta, de nem szabályosan, hanem csak tekert rajta egyet és hullámcsatokkal rögzítette. István legjobban a szagára emlékezett. Csípős izzadtságszaga beterítette a szobát. Igen szerette ölelgetni a gyerekeket, mert neki nem lehetett. István a kedvencei közé tartozott, mert szőke, fürtös fejével angyalra hasonlított.

Hetven felett volt jóval, talán a nyolcvan is megérintette, de jól tartotta magát. Egyedül élt, mégse volt magányos. Amikor felhívta a férfit, hogy az anyja balesetet szenvedett, nem mondott sokat, mégis tudta, hogy nagy a baj.

Apja nem kereste. Évek óta nem álltak szóba egymással. Kapcsolatuk akkor romlott meg, amikor István nem volt hajlandó feleségül venni Marikát, aki a városka legmódosabb családjának kisebbik lánya volt. Marika mindig a fiú körül sündörgött, már elsős koruk óta szerelmes volt belé. Hogyhogy nem, azt is el tudta intézni, hogy mellette üljön az iskolában négy éven át. Ötödikben megszabadult tőle, de a lány továbbra is rajongott érte. Másik osztályba került, így nem kellett dörgölőzését tovább tűrnie. Családjaik azonban továbbra is jóban maradtak. Ki nem mondott tény volt, hogy a gyerekek egyszer egy pár lesznek. A vagyont is össze lehet majd így rakni és meg is lehet őrizni. Nem lehetett.

István két dologban is halálosat vétett. Felcsinált egy lányt, aki nem a Marika volt. Apja többször is így ordította az arcába, és nem lehetett tudni, hogy a terhesség ténye bosszantotta jobban, vagy az, hogy nem jött össze a másik házasság. Jóval később hallotta csak, hogy apja sem volt szent, már, ami a házasság előtti életét illeti, neki is volt egy-két amolyan felcsinálós ügye, amit pénzzel el lehetett simítani. Az persze nem volt akkora bűn, hiszen rendes lányt vett el, szótlant és türelmest, aki megértette, hogy vannak férfiak, akik nem bírnak a vérükkel.

Ő nem úgy ejtette teherbe Ildikót, hogy szórakozott vele. Szerette, de elővigyázatlanok voltak. Egy pillanatig sem volt kétséges, hogy össze fognak házasodni. Apja teli torokból üvöltött vele, amikor bejelentette a vasárnapi ebédnél. Félő volt, hogy agyvérzést kap. Azt kiabálta, hogy az ő asztalához nem ülhet a város kurvájának a lánya, és neki az az unoka nem kell, látni sem akarja.

Állta a szavát. Valóban úgy tekintett a fiára és annak családjára, mintha idegenek lettek volna. Istvánék albérletbe költöztek, és amikor megszületett Rozika, valóban nem jöttek el meglátogatni első unokájukat.

Csak anyja enyhült meg, vagy inkább bátorodott fel az évek során. Titokban elosont hozzájuk, és olyan szeretettel dédelgette a kislányt, ahogy a fiát talán soha.

Amikor a folyosó végén megpillantotta apját, megdöbbent. Szinte semmit nem változott az évek során. Magas, szikár alakja nem hajlott meg, dús, ősz haja sármossá tette. Biztosan most is csalja anyát, futott át agyán a gondolat, de elszégyellte magát.

Az öreg ridegen ráemelte pillantását, és épp csak biccentett a fejével. Ketten álltak a folyosón, két idegen, akiket összekötött a vérségi kapocs, de más aligha. Egyikük sem szólt egy szót sem, jobbnak látták az orvostól várni a megnyugtatást.

Az orvos sokára érkezett. Nem volt túl kedves, sietett, ahogy mindegyik. Zsebre tett kézzel megállt egy pillanatra, és azt mondta, a műtét sikeres volt, de még nem tudni, hogyan birkózik meg a szervezet az átéltekkel. Megsérült a gerinc, a belső vérzés keletkezett, és mindkét lába eltört az asszonynak, amikor a betonoszlopnak csapódott.

István gerincét jégcsapok döfködték. Anyja sose vezetett jól, de nem volt egyetlen balesete se élete során. Az első talán az utolsó is lesz, gondolta. Semmi más nem járt a fejében, csak, hogy be akar menni hozzá, mihelyt megengedik. Meg kell mondania neki, hogy szereti, hogy megbocsátja neki, hogy éveken át elhanyagolta őt és mindig az apját választotta. Rozika születése után minden más lett. Vele öröm költözött a házba, még akkor is, ha volt benne némi csendes keserűség. Az ember lassan megtanulja, hogy a sorsot úgy kell elfogadni, ahogy érkezik a tálcán. Nincs repeta vagy különösebb díszítés sem. Az élet nem más, mint szimpla szendvicsek sora, amelyeken hol van sajt meg főtt tojás, hol meg csak egy kis torma jut a parizer mellé.

Apja miután meghallgatta az orvost, borítékot nyomott a zsebébe, gondosan szétnézve előtte, de nem látta azt senki, vagy már rég nem vette észre.

Nem sokat tehetünk már, de kérem, imádkozzanak, mondta az orvos szemernyi részvét nélkül. Sablonmondat volt, tudták mindhárman.

– Mikor mehetek be az anyámhoz, doktor úr? – fordult István az elmenni készülőtől, aki egyik kezét a zsebére szorította, a másikkal ütemesen dobolt a csípőjén.

– Reméljük, nem sokára – hangzott a semmitmondó válasz. Azzal már el is tűnt a fordulóban.

– Minek jöttél ide? – szólalt meg váratlanul az apa. – Minek vagy itt? Egész életedben fájdalmat okoztál anyádnak és most játszod a jófiút?

István szája kinyílt, majd becsukódott. Ekkora igazságtalanságra nem számított. Apa hazudott és kegyetlen volt hozzá. Össze kellett szednie minden erejét, hogy válaszolni tudjon.

Szeretem az anyámat. Te pedig mondhatsz, amit akarsz. Majd ha szembesülsz önmagaddal, rájössz, milyen ember vagy! – közölte egy szuszra. Kimondta. Végre először ebben a nyomorult életben.

– Soha nem voltál jó gyerekünk! Anyád miattad sírt esténként éveken át…

Az öreg rideg tekintetében nem volt könyörület. Ha eldöntötte, hogy meggyötri a fiát, akkor meg is teszi, látszott rajta.

– Nem miattam sírt, hanem miattad. Régen tudom már, milyen ember vagy te!

Amíg én élek, addig te nem mehetsz be anyádhoz, abban biztos lehetsz! Tűnj innen, mert ha kell, kidobatlak, mint a szemetet…Te, te szerencsétlen, aki hagytad, hogy tönkremenjünk…

– Én…

Ekkor jelent meg a nővér mellettük.

– Jó napot kívánok! – mondta élénken. – A hölgy magához tért és a fiát szeretné látni. Odakísérem! – nézett Istvánra.

A férfi elmosolyodott.

– Szánalmas vagy! – lökte ki magából az ítéletet az apja. – Anyád is az, mindig tudtam.

Azzal megfordult és emelt fővel elhagyta a folyosót. Léptei még akkor is István fülében visszhangoztak, amikor már beóvakodott az intenzív osztály ajtaján.

Kép forrása: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here