Aliz, aki bálna lett…

A bálna a konyhában mosogatott. Volt két keze, lába is, és hatvanöt kilót nyomott. Mindez negyvennégy évvel volt tetézve. Tudta, hogy nem a végzet asszonyának teremtette a jó isten, de az is nyilvánvaló lehetett a teremtő számára, hogy átlagos nőkre is szükség van.

Ezt a tényt viszont elfelejtette közölni jó pár férfival, köztük a férjével is. A legszebb mégis az volt az egészben, hogy a férje sem hasonlított egyik filmsztárra sem, de a munkahelyén istenkirály volt a nők között. Hol palacsintát, hol madártejet vittek neki. Előfordult egyszer, hogy még neki is küldtek egy kis almás pitét. Vajon mit gondoltak róla? Hogy nem tud sütni? Vagy nem akar?
Aztán kiderült, hogy a férje panaszkodott rá. Nem nagyon, csak úgy enyhén sajnáltatva magát, és a nők azonmód ugrottak megmenteni őt az éhhaláltól. Szegény férfi, akinek a felesége arra sem képes, hogy rendesen gondoskodjon róla! Mi lehet ott esténként? Ilyesmiket mondogattak. Még szerencse, hogy nem találkozott velük csak nagy ritkán, mert lesült volna a bőr a képéről…

 
 

Erre most megkapta, hogy meghízott, a vádlija olyan vastag, hogy a férjét egy bálnára emlékezteti. Szép lassan súrolta az edényeket, és a fényes lábasok aljában meglátta önmagát. Nem volt sem öreg, sem kövér, csak fáradt. Éjjel a kisebbik lázas volt, mellette ült, elbóbiskolt néha, de ennyi volt csak a fején. No, meg a keserűség. Alig tíz éve voltak házasok, és bár nem indult mesebeli szerelemmel, azért tisztességesen éldegéltek egymás mellett. Amióta azonban irodavezető lett a férjéből úgy változott meg minden, ahogy a nagykönyvben megvan írva. Laci pökhendi módon elvárta, hogy otthon is mindenben kiszolgálja. Ez előtte sem volt másként, de most már a gyerekkel és a kerttel sem akart foglalkozni. Azt mondta, elég pénzt hoz haza ahhoz, hogy a hétvégén a hobbijának élhessen. És ha a kert annyira zavarja Alizt, tegyen róla. Ott az ásó meg a gereblye, vezesse le ott a feszültségét, ne rajta, aki fáradtan esik haza.

Aliz nem kezdett el sírni, nem is kiabált, megszokta már, hogy ilyen. Az apja is pontosan így bánt az anyjával, és ez csak mostanában tudatosult benne. Egyszer, amikor kérte, hogy vágja le a füvet, Laci ráordított, hogy nem ért a szóból? Aki olyan keveset keres, mint a felesége óvónőként, az dolgozzon otthon többet, hogy egálban legyenek. Ettől a mondattól megsemmisült. Mi az, hogy ennyire keveset? Hiszen ennyit kap és kész. Nem tehet róla. Pedig régebben még gyerekvigyázást is elvállalt, és akkor a férje még hálásan meg is köszönte neki. Most meg bírálja. Ebben is.

A külsejére vonatkozó kifejezések egyre gyakrabban buktak ki a férjéből. A soványságon lovagolt folyton, meg az öltözékén. Nem szerette a klasszikus szoknya-blúz formát, a ruhákat sem díjazta. Egyszer együtt vásároltak, amikor bejött egy ismerősük szegecses nadrágban, feszes topban, na az nagyon bejött neki. A nőnek tüsihaja volt, az egyik oldala kékre festve. Laci napokig sorolta, hogy micsoda vagány nők vannak és Aliz lehetne hasonló. Mert miből áll felvenni egy jó nadrágot, felsőt? Igaz, ahhoz megfelelő alak is kellene. Erre megint megemlítette a fogyást.

Amikor Aliz annyit kérdezett tőle, hogy akkor vajon miért őt választotta, hiszen régebben is a klasszikus elegancia híve volt, tudta, látta, a férje annyit mondott, mindannyian változunk… Kivéve őt, a feleségét. Nála megállt az idő. De csak, ami a ruházatát illeti.

A meleg víz kezdett fogyni, annyira lassan haladt a halomnyi edénnyel, amikor meghallotta a telefon pittyenését. Nem az övé volt, mert az nem messze tőle a hűtőn pihent, és elfelejtette feltölteni. Ez azt jelentette, hogy Laci itthon felejtette az övét.

Letette a mosogatószivacsot, megtörölte a kezét és elindult megkeresni a mobilt. Talán azért nem vette észre, mert a másik nála volt. Majd felhívja és jelzi neki, hogy itthon maradt a nem céges.

A kanapé szélén, becsúszva a párnák mögé, lapult meg a teló.

– Foglaltam szobát, mondd a bálnának, hogy csapatépítő tréning lesz Füreden. Majd csinálok egy kamu emailt. Ölellek.
A bálna ekkor tárcsázni kezdett.
– Mi van már megint? – kérdezte egy ingerült hang.
– Semmi, csak szólni akartam, hogy Füredre várnak, a szoba foglalva. Kamu email meg nem kell.

A vonal túlsó végén csend volt.

Imre Hilda
Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here