– Szerinted összeházasodjunk? – kérdezte az öreg.
– Miért, szerinted ne? – kérdezett vissza élesen az öregasszony.
– Nem tudom. Az lenne a helyes…
– Mitől félsz?
– Attól, hogy kinevetnek!
Az asszony felsóhajtott. Hetvenhat éves volt, csúnya és ráncos. Ott ült vele szemben egy férfi, aki szintén csúnya volt, arcát mégis mintha kevésbé gyűrte volna meg az idő. Tetszett neki. Nem úgy, mint régen az a fiú az iskolában, nem remegett a lába, ha találkoztak a kertben, de ez mit sem vett el az érzés értékéből.
– Ha el akarsz venni, vegyél, ha nem, úgy is jó – mondta dacosan. – Azért, mert megöregedtünk, nekünk már minden jó? Nem lehetnek terveink, vágyaink, mert már elszállt mind?
– Ne kapd fel a vizet! Nem ezt mondtam. Csak nem akarok nevetséges lenni. El akarlak venni, mert szeretlek.
– Szerinted, én csúnya vagyok? – nézett rá kissé lehiggadva a nő.
– Istenem! Hogy lennél az? Sose vennék el olyan nőt, aki csúnya. Szép vagy, és én szeretlek.
– Te meg egy vén hazug vagy, de most az egyszer hiszek neked.
Mindketten elmosolyodtak. A férfi már egy éve élt az öregotthonban, az asszony fél éve került oda. A férfinak volt egy fia, aki beteges volt, nem tudott róla gondoskodni, és az unokájával is sok baj volt. Az asszonynak külföldön élt a lánya, és kérlelte, hogy ne maradjon egyedül abban a lakótelepi lakásban, inkább fizeti az otthont. Igaza volt, de mindketten tudták, hogy nem ez a legjobb megoldás. A kényszerűség azonban gyakran rossz terveket sző, és még rosszabbakat hajt végre. Hosszas keresgélés után találták meg az Őszi napsugarak nevű helyet.
Hogy miért kell ezeknek mindig ilyen lehangoló nevet adni, sose értette. Miért nem írták már ki azonnal, hogy Halálsoron vagy Út a pokolba, mérgelődött rajta. Őszi napsugarak? A francba az ilyen nevekkel! Talán nem vették még észre, hogy az októberi napsütésnek is van ereje? És ez nem csak afféle mendemonda. Tudta ő jól, hogy már nem friss, zamatos barack, ahogy régen az a széltoló nevezte, de azért nem kellene élve eltemetni azt, aki nem hajlandó hetven felett meghalni.
Rápillantott a férfira, és jobb kedve lett tőle. Nevetségesnek tűnt, hogy egy ilyen aszott testben élő ember életre tudta kelteni benne a nőt. Mihelyt feltűnt neki, hogy az öreg bámulja, attól kezdve jobban figyelt magára. Igen, bámulta, méghozzá úgy, ahogy egy nőt tudja, hogy tetszik valakinek. És ő tetszett ennek az enyhén sántító, sármosan ősz úrnak, akinek nem hullott ki a haja öregkorára. Az tény, hogy sovány volt, mint a piszkafa, de nem is a világot megváltani készültek, hanem egymást.
– Szerinted, mikorra jelentkezzünk be? – kérdezte tűnődve a férfi.
– Gondolom, jegyesoktatás nem lesz! – nevetett fel az asszony.
– A polgárinál nem szokott…
– Igaz, felejtek…
– Legyen karácsonykor?
– Az jó lenne, ha egyáltalán lehet, akkor. Mondjuk előtte két nappal, az már úgyis olyan, mintha ünnep lenne.
– Holnap elintézzük?
Az asszony szeme csillogni kezdett.
– Fehérben legyek? – kérdezte huncutul.
– Meg ne próbáld! – vigyorgott a másik. – Csak semmi felhajtás! Magunk miatt tesszük, ez a legfontosabb.
Másnap reggel úgy ébredt, hogy a lába jobban sajgott a megszokottnál. Ez a nyomorult öregség, mondta félhangosan. Aztán eszébe jutott Magda, és ez a gondolat felvidította. Miatta volt érdemes minden nap felkelni. Ebben nem volt semmi pátosz vagy hamisság, fél éve minden reggel ez volt az első gondolata. A fiának se akarta elmondani, hogy nősül. Minek? Hallgathatta volna, a papa, de a te korodban-kezdetű szöveget. Az ő korában már igénytelenül kellett volna vegetálnia, és gyorsan meghalnia, hogy ne legyen terhére senkinek? Erre szerelmes lett. Micsoda bolondság!
Magda gyönyörű volt vékony arcával, hosszú ujjaival és gondosan festett hajával, amely gesztenyebarna és hullámos volt. Azt kívánta, bár tíz évvel azelőtt találkoztak volna. Így azonban jut nekik jó esetben két-három jó év, és annyi. Titkon azt kérte a Teremtőtől, hogy ő menjen el előbb. Nem akarta látni, hogy a szeretett nő átlép a másik világba.
Szinte kiosont az otthonból, és buszra szállt. Az anyakönyvi hivatal előtt nehéz volt közlekedni, mert feltúrták a betont, biztosan csőcsere vagy hasonló lehetett. Sánta lábával amúgy sem volt könnyű a keskeny pallón egyensúlyozni, ami a főbejárathoz vezetett. Mielőtt lenyomta volna a kilincset, még hátrapillantott, az asszony nem volt sehol. Biztosan elaludt, morogta.
Leült a folyosóra és várt. Jó félórával később érkezett meg a jövendő felesége. Csinos volt, mint mindig, kissé talán kialvatlan, de nem tette szóvá. Van az a kor, amikor már minden megjegyzést sértésszámba megy. Amikor Magda meglátta őt, felfénylett a tekintete.
– Gyere, menjünk be! Hadd röhögjenek odabent! – mondta jókedvűen. A lába egyre jobban sajgott, nem lehetett az időjárásra fogni. – Ügyesen lógtál meg! – súgta és megpaskolta a nő fenekét.
Kopogtak, majd beléptek. Az ajtó bal oldalán egy huszonéves csitri ült, a monitort bámulta.
– Jó napot! – mondták egyszerre. – Segítene nekünk házasságkötéssel kapcsolatban?
A lány unottan kinézett a virtuális világból.
– Érdeklődni jöttek? – kérdezte.
– Igen. Meg bejelenteni a szándékot.
– Aha – bólintott. – Azonnal szólok a hölgynek, aki intézi. Addig várjanak!
Azzal felállt, és a tőle nem messze ülő másik nőnek cseppet sem halkan odaszólt:
– Ez hihetetlen! Az unokájuk helyett ők intézkednek…
Az felnevetett, majd folytatta a munkáját. Egy percen belül megjelent egy csinos, kosztümös asszony, aki gondterhelten pillantott az érkezőkre.
– Üdvözlöm! Úgy tudom, időpontért jöttek – mondta színtelen hangon.
– Igen. Szeretnénk összeházasodni.
Erre a mondatra a csitri felkapta a fejét, és alig tudta visszatartani a nevetését.
– Rendben. Foglaljanak helyet. Elég rendesen be vagyunk táblázva, de mindjárt megnézem, mit tehetek.
Az öreg Magdára nézett, aki nyugodt volt. A férfi keze után nyúlt, és úgy ültek le az anyakönyvvezetővel szemben.
– Legközelebb csak decemberre van időpontunk. Tudom, hogy az zűrös hónap…
– Nem baj…Nekünk nem zűrös – mondta Magda.
– A huszonharmadikához mit szólnának? – tekintete megenyhült, ahogy a már nem fiatal párra nézett. Nagyanyja is hasonló korú lehetett, mint a vele szemben ülő kedves arcú nő.
Az öreg elvigyorodott és megszorította Magda kezét.
– Az kiváló lenne – mondták egyszerre. Egymásra néztek és mosolyogtak. Mindketten tudták, hogy a szerelmek talán az égben köttetnek bizonyos körülmények között, a házasságok viszont itt a földön. Úgy és ott, ahol köttetniük kell.
Kép forrása: Pinterest
