Az a fénykép… – 2. rész

A nő és Julika. Azaz nem a húga, de valaki, aki kiköpött mása volt. Ugyanaz a szürke szem, az a vékony szálú, szőke haj, csak valahogy az arca volt nyugodtabb és valamivel kerekebb. A fiú valahogy ismerősnek találta a tekintetét. De a kislány arca volt az, ami igazán megdöbbentette.
Azonnal rákeresett az adatlapjukra.

A sorozat többi részét itt olvashatod

A nő neve Daru Éva volt. Vicces egy név. A kislányról meg csak annyi derült ki, hogy az ő szerelmetes hercegnője.

Budapesten éltek. Tele voltak közös fényképpel, de mindig csak ők ketten, férfi sehol. A hasonlóság nem lehetett véletlen. Az nem létezik, hogy van a világon még egy olyan lány, mint Julika.
Pedig volt. Minden egyes képen felfedezte a hasonlóságot. Néhol még a tartása is azonos volt a húgáéval.

 
 

Ettől a naptól kezdve minden nap ránézett a nő oldalára. Szinte leste, várta az újakat. Nem kellett sokáig, mert jöttek sorozatban.
A fiút ez teljesen kizökkentette a mindennapokból. Csak az ő életüket kukkolta, és végig azon gondolkodott, hogyan vehetné fel a kapcsolatot velük. A lány biztosan a húga volt. Ezt zsigerileg tudta.  A nő meg talán az anyja. De ez nem érdekelte.
Szinte rögeszmésen ragaszkodott ahhoz, hogy élőben is láthassa a kislányt, akiről lassan kiderült, hogy Vivien a neve és 10 éves.

Tehát négyen voltak. Vajon ő miért maradhatott az anyjukkal? Az előtte és az utána születetteknek miért kellett menniük? Vajon tud-e róluk, vagy azt hiszi, hogy egyke, körül rajongott és az övé a világ?

Voltak olyan napok, amikor Bence gyűlölte őt, mert túl vidám volt minden képen, túl különleges és a mosolyában nem bújt meg egy szemernyi fájdalom sem. De ha ránézett Gergőre, aki olyan volt, mint egy dundi úthenger és Julikára, akkor mindkettőjük szemében látott valami megmagyarázhatatlant. Pedig még egyikük sem fogta fel, hogy kitaszították őket egy családból, és befogadták egy másikba.

Az is lehet, hogy ő képzelődött. Vivien nem a húga.

Gergő a szőnyegen legózott, Julika pedig valami kopott Barbie-t fésülgetett. Egyikük sem tűnt szomorkásnak. A kislány nyelvét is kidugta az ajkai között, annyira elmélyülve fésülgette a babát. És pontosan olyan volt a szeme, a tekintete, mint a nővéréé.

Három hétig rágta magát, mire Bartánéhoz mert fordulni.

– Anyuska, – kezdte, miután végre sikerült kettesben maradniuk a konyhában – kérdezhetek valamit?
– Persze. Csak várj, míg leszűröm a tésztát, mert addig nem tudok figyelni.

A fiú nézte, ahogy sietős mozdulattal megfogja a konyharuhát, aztán meg azzal a fazék fülét. A fél konyha gőzölgött, és tésztaillat szállt a levegőben. Hideg vízzel is leöblítette, aztán egy hatalmas lábasba öntve zsírt tett rá, hogy össze ne álljon. Bence szájában összefutott a nyál.

– Na, most mondd!  – fordult felé. – Csak nem valami lányról van szó? Nagyon titokzatosnak tűnsz te, nekem.

Elmosolyodott és kíváncsian nézett nevelt fiára. Szépnek, kedvesnek, jónak látta, de nem olyannak, mint akit elveszítettek. Olyan senki nem lehetett.

– Szerinted van nekem még testvérem? – kérdezte bizonytalanul.

A nő felsóhajtott. Hát eljött ennek is az ideje. Megtudta. Várható volt, hiszen nagyfiú. Nem hallgathatta el.

– Van.

Bence nem számított ilyen tömör és egyenes válaszra. Még a lába is megremegett. Nyelt egyet, azután mert csak újabb kérdést feltenni.

– Vivien a neve és Pesten él?
– Igen. Hogy jöttél rá?
– Láttam egy képet róla. Olyan volt, mint Juli.

Az asszony közelebb lépett hozzá. Meg akarta simogatni a fejét, de gyorsan visszarántotta a kezét. Rögtön eszébe villant, hogy a kamaszok nem jól viselik az ilyesmit.

– Azt akarod tudni, hogy ő miért nem él velünk? – kérdezte hosszú hallgatás után kitalálva a kimondatlant.

Csak egy bólintás és egy szomorú tekintet volt a válasz.

– Nem is tudom, hogy erre mit mondjak – felelte habozva. Nem az ő tiszte volt magyarázatot adni.

Csak nézte ezt a felcseperedő kamaszt, akit szinte ajándékba küldött nekik az ég Tomika után. El sem tudta volna képzelni, hogy őutána szeretni tud még valakit, pedig igen. Szerette mindhárom gyerekét, merthogy azok voltak, még ha nem is ő szülte őket. Legjobban mégis Bencét. Mert ő olyan volt. A hasonlóság gyakran megijesztette.

A fiú bizonytalan tekintettel leste az arcát. Valahol legbelül tudta, hogy nincs jó válasz a kérdésére. Bármit is fog hallani, nem fog neki tetszeni. Egyszerűen fájni fog az összes lehetőség.
Hosszú évek kitartó munkája volt, hogy el tudta nyomni magában az anyja emlékét. Nem a valódit, mert abból alig maradt valamicske, talán csak egy illatfoszlány. Azon is dolgoznia kellett, hogy ne találjon ki róla semmi különlegesen szépet, ami miatt fájna a szíve, pedig nem is a valóság. Épp elég volt a valóság arra az esetre, ha szomorú szeretett volna lenni.

– Mi miért nem kellettünk neki? – tört ki belőle. Rögtön el is szégyellte magát, mert nem volt rá jellemző ez a heves érzelemnyilvánítás.

Bartáné kinézett az udvarra. A macska épp egy verebet próbált becserkészni. Puha mozdulatokkal, lapulva közeledett feléje. Úgy tűnt, hogy a madár nem figyel rá, mégis felreppent az utolsó pillanatban. A macska még felugrott utána hihetetlen magasra, de el nem érhette.
Épp ilyen volt az életük. Puha, óvatos kúszás, utána egy pillanatnyi repülés majd zuhanás.

– Én csak egy értelmes magyarázatot tudok erre adni – mondta kisvártatva. – De ez neked nem lesz elég jó.
– Azért csak mondd!
– Miattunk. Azt hiszem, azért történt mindez, hogy hozzánk kerülhessetek. Hogy velük legyetek. A jó isten meghallgatta az imáimat Tomika után. És lám, itt vagytok.

A fiú nem mosolygott. Érezte a hatalmas szeretetet a magyarázatban, de az nem tűnt elég jónak. Azt akarta hallani, hogy a valódi anyja maga a gonoszság.
De Bartáné ezt nem mondta. Sőt semmiféle rosszat nem mondott a nőről, aki három gyerekét úgy passzolta el, mint a tavalyi ruhákat, amelyek már nem voltak elég menők. Egyet kiválasztott a gyerekboltban és azt megtartotta, ajnározta.

– Lehet – hagyta rá. Hangjában nem volt megnyugvás, ezt nevelőanyja is éppúgy tudta, mint ő. – Nem baj, jó helyre kerültünk – tette hozzá halkan.

– Elmondod a kicsiknek?
– Eszemben sincs. Minek?
– Okos fiú vagy. Úgysem értenék.

– Ahogy én sem – gondolta a fiú. – Talán nem voltunk elég jók neki.

Az asszony megérezte, mire gondol a nagyfiú. Látta az arcán elsuhanó fájdalmat, de azt is, hogy mennyire igyekszik ezt titkolni. Nem akarta tovább kínozni, ezért csak ennyit mondott:

– Te és a testvéreid vagytok a legnagyobb öröm az életünkben. Ezt soha ne felejtsd el! Soha nem lehetek elég hálás az égnek, hogy hozzánk vezérelt benneteket.

Bence sóhajtott egyet. A telefonja jelzett neki, hogy ideje korrepetálásra mennie. Felkapta és egy félmosolyt rajzolva komor lelkére, jelezte, hogy indulnia kell.

Bartáné lehajtotta a fejét és tisztában volt azzal, hogy ez a beszélgetés nem a vége, hanem a kezdete volt valaminek, ami nem biztos, hogy egy jó elindítója. Ez görcsbe rántotta a gyomrát. Aztán felemelte a fedőt, belekóstolt a pörkölt levébe és nyugtázta, hogy sótlan, mint a szomszéd, aki azt hiszi, hogy van humora, de egy mosolyért is a másik faluig kell szaladnia.

Előző rész
Következő rész

fotó: Pinterest

Imre Hilda
Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here