Az a fénykép… – 3. rész

“Bartáné lehajtotta a fejét és tisztában volt azzal, hogy ez a beszélgetés nem a vége, hanem a kezdete volt valaminek, ami nem biztos, hogy egy jó elindítója. Ez görcsbe rántotta a gyomrát.”

A sorozat többi részét itt olvashatod

A tizenhárom éves kamaszlélek nem szokott belenyugodni megválaszolatlan kérdésekbe. Ezek a kérdések olyanok, mint a métely, marják az ember lelkét és még több kérdést szülnek. A miért igen és a miért nem szinte szétcincálja az ember agyát.

Bence egyre idegesebb lett. Türelmetlensége odáig fajult, hogy egyszer úgy szólt vissza Bartánénak, hogy annak kezében megállt a fakanál. Épp a hagymát pirította, amikor megkérte a fiút, hogy hozzon fel egy tálnyi krumplit a pincéből, amikor Bence úgy tett, mintha nem hallaná. Eddig ez soha nem fordult elő. Mindig készséges és kedves volt, és ha volt is benne dac vagy némi lustaság, elnyomta. Bartáné tudta, hogy nem könnyű neki, de igyekezett elfeledtetni vele, honnan jött.

 
 

Mindnyájan tudták, hogy ez nem fog sikerül, mert bár a szeretet olykor valóban csodákra képes, de azt is megtapasztalja a halandó ember, hogy ezek a csodák nem mindig elérhetőek.

– Most nem érek rá! – lökte oda a fiú és maga is tudta, amikor kimondta, hogy ez durván hangzott.
– Miért, mi dolgod van? – kérdezte csendesen az asszony.
– Végigjátszom ezt a pályát és megyek, rendben?

Ahogy ezt kimondta, felvillant benne a nő képe. Daru Éváé, aki eldobta őket, mint a használt zsebkendőt. Mosolya mégis meleg volt, és ahogy ragyogott a szeme minden képen, az még fájdalmasabbá tette a tényt, hogy ő nem kellett annak a szép, fiatal nőnek.

A kanapéra dobta a telefont, feltápászkodott és gyors léptekkel indult a ház mögötti pincelejárathoz. A sötét lépcsőn botladozva másra sem tudott gondolni, mint arra, hogy meg kell keresnie a nőt, mert meg akarja kérdezni tőle, hogyan képes olyan vidáman mosolyogni, ahogy a képeken. És látnia kell a húgát is, mert vér a véréből. Hozzá tartozik, még akkor is, ha nem tud róla.

Pesten élnek, ami nem könnyítette meg a helyzetét. Áttanulmányozta már ezerszer a nő oldalát, csak annyit sikerült kiderítenie, hogy Zuglóban élnek, a közelükben van egy pékség meg egy virágos. Ez nem vitte közelebb a megoldáshoz. Az egyik képen mintha látszódott volna egy utcatábla, erre nem emlékezett pontosan. Bár az sem biztos, hogy ott laknak, lehetett az csak egy séta arrafelé.

A műanyagtálat egyensúlyozva behúzta maga mögött a pince ajtaját és a dohos hidegben megszületett benne az ötlet. El kell utaznia, de úgy, hogy ezt anyuska meg ne tudja. Semmiképp nem szerette volna, ha kiderül, mert nem bírta el az asszony csalódott tekintetét.
Csak egyetlen alkalom kínálkozott az utazásra. Az osztálykirándulás. Arra adnak neki pénz, sőt biztosan zsebpénzt is kap. Azon a napon majd, amikor az egész hetedik a Parlamentet csodálja, ő majd Zugló utcáit rója, vagy addig kinyomozza, merre is sétált az a nő a kislányával nem rég.

Megnyugodva pakolta tele a tálat, és már sietett is kifelé. Bartáné rámosolygott és ezzel a mosollyal helyreállt a béke.

Másnap Bence a terv részeként közölte, hogy meggondolta magát, mégis szeretne az osztállyal kirándulni. Bartáné arcán könnyű felhő suhant át. Örült, hogy végre a fia megpróbál beolvadni a kortársai közé, de mégis volt a kijelentésben valami furcsa, valami szokatlan. Nem a közlés, inkább a fiú tekintete zavarta. Mintha nem mondott volna igazat.
De nem akart bizalmatlan lenni, inkább odaadta neki a pénzt, és megkérdezte, mikor indulnak pontosan. A következő héten, kedden, hadarta gyorsan Bence és azonmód zsebre vágta az utazás és a belépők árát.
Még majdnem egy hete maradt arra, hogy kiderítse, hol lakhat Daru Éva és ez nem tűnt könnyű feladatnak.

Próbálta a keresőben is, de nem kapott eredményt. A sors azonban valamilyen szeszélyes oknál fogva a kezére játszott.  A közösségi oldalon feltűnt pár újabb kép, amelyen a nő szerepelt a kislányával. Az egyiken tisztán kivehető volt az utca neve: Balázs utca. A helymeghatározó, mint valami égi segítség, könnyen elnavigálta a fiút a Nyugatitól abba az utcába, ahol talán választ kaphat a kérdéseire. Ha nem kap választ, az is egyféle válasz lesz. Abban bízott, hogy sikerrel jár, és ha kell, egész nap arrafelé flangál, hátha szerencséje lesz. Továbbra sem volt biztos abban, hogy valóban jó nyomon jár, de valahol el kellett kezdenie a nyomozást és talán ez a kiindulópont segítségére lehet.

Életében addig kétszer volt a fővárosban, mindkétszer autóval, így nem volt jártas a közlekedésben. Viszont a telefon az telefon, és tudta, hogy segíteni fog neki. Vannak eszközök, amely mindenben segítnek, de a szív dolgában nem.

A legfélelmetesebbnek az a pillanat tűnt, amikor majd megpillantja biológiai anyját. Vajon mit mond neki? Meg meri-e szólítani? És ha igen, mit fog kérdezni tőle? A kérdések majd szétvetették az agyát. Éjjel-nappal lüktettek a fejében, aludni is alig tudott. Mivel nem volt igazi barátja, meg sem tudta osztani senkivel aggodalmait.

Mindez azzal is társult, hogy Bartáéknak is hazudik. Nekik, akik nem ezt érdemlik, de ő megteszi, mégpedig azért, hogy meg ne bántsa őket. Ki nem derülhet a dolog, mert akkor egy életre meggyűlölik őt, és majd hálátlansággal vádolják.

Pedig ő nem volt hálátlan. Kíváncsi volt és szomorú,
de még gyakrabban dühös. Főleg a legújabb fényképek láttán, amelyen a húga ragyog az örömtől és úgy puszilgatja Évát, ahogy egy gyerek, aki tudja, hogy szeretik és ő is szeret feltétel nélkül. A nőn menő, szakadt farmer volt, egy top és egy bőrkabát. Látszott rajta, hogy nem olcsó darab egyik sem. A lábán lévő edzőcipő egy vagyonba kerülhetett. Ha nem szegény, még érthetetlenebb, hogy eldobott magától három gyereket, hogy a negyediknek örülhessen. Tehát nem a pénz volt az oka, nyugtázta.

Az is sokszor megfordult a fejében, hogy mennyire jó, hogy a testvérei még kicsik, és nem vetődik fel bennük hozzá hasonló vágy az anyjuk iránt. Ők Bartánét szeretik, őt érzik igazi mamájuknak. És ez talán így volt rendjén. Neki sem kellett volna máshogy éreznie, és nem is tette volna, ha az a nyomorult telefon nem ébreszti fel benne a nyugtalanságot.

Hétfő este szinte lázas lett az izgalomtól. Tudta, hogy a külön busszal egy időben kell indulnia. Szerencsére senki nem akarta elkísérni. Bartáné csomagolt neki öt darab szendvicset, persze rántott húsost, mert azt szerette a legjobban. Bence meghatódva nézett a kis alufólia csomagokra, és magában eldöntötte, hogy soha, egyetlen egyszer sem fog fájdalmat okozni örökbefogadójának, ha most megússza a kalandot.

Előző rész
Következő rész

fotó: Pinterest

 

 

 

Imre Hilda
Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here