Az a fénykép… – 1. rész

Bence annyira átlagos volt, hogy nem a tucatba, hanem a fél tucatba is bele illett volna. Nem volt se sovány, se kövér, se barna, se szőke. Szabadidejében nem csinált semmi menő dolgot, nem tanult angolul, nem lovagolt és focizni sem szeretett. Egyszerűen csak volt.

A sorozat többi részét itt olvashatod

Tizenhárom évével nem tartozott a gyerekek, de a felnőttek világába sem. Egyetlenegy dologban azonban biztosan nem hasonlított az osztálytársaira. Nevelőszülőknél élt már 8 éve a húgával és az öccsével. Rendesek voltak vele, de azért mindig érezte, hogy abban a családban ő nincs otthon. Voltaképpen sehol nem volt otthon. Ahol lehetett volna, ott nem kellett, itt pedig hiába kedveskedtek neki a lehetőségeikhez képest mindennel, nem érezte, hogy ide tartozna.

 
 

Julika és Gergő, látszólag nem szenvedett ilyen gondolatoktól, de még mindkettő óvodás volt. A homokozó homokjának minősége sokkal jobban érdekelte őket, mint az, hogy van-e élet a Földön kívül. Bencét ez foglalkoztatta már jó ideje. Rengeteget olvasott és a Youtube segítségével a világ összes videóját megnézhette.
Meg is tette, mert egy éve, amióta volt okostelefonja, kinyílt előtte a világ. A többi fiúnak már évek óta volt mobilja, de neki nem vettek. Feltételhez kötötték. Ha nem lesz hármasa hetedik év végén… Nem ment könnyen, mert a nyelvtan mindig is a nemszeretem tantárgyak közé tartozott, de végül valahogy négyes lett.

Nevelőszülei, Bartáék egészen rendes tagok voltak, főleg az asszony, csak ne akarta volna folyton ölelgetni. A férfi, csendes, búskomor fajta volt. A szemében valamiféle ismeretlen eredetű bánat ült. A fiú soha nem merte megkérdezni tőle, hogy mi bántja. Pedig gyakran bütykölték együtt a régi, rozoga motorokat a fészerben.

Annak a napnak minden egyes pillanatára emlékezett, amikor őt kiválasztották a nevelőotthonban.
Tavasz volt, langyos, rügyfakasztó napsütés. A betonpálya mellett éppen csigákat mentett. Előző este rengeteg eső esett, a csigák elözönlötték a gyepet. Bence nagyon féltette őket, mert a többi gyerek simán rájuk taposott, vagy keresztül hajtott rajtuk rollerjével. Azok a buta állatok meg nem vigyáztak, kitérni meg nem nagyon tudtak. Egy piros kis vödörbe szedegette össze és az otthon legtávolabbi sarkába akarta őket vinni, hogy senkinek ne legyenek útban.
Ekkor kiabált neki Feri bá.
Ha ő szólt, azonnal menni kellett, mert könnyen eljárt a keze. Zoli bá sokkal kedvesebb és türelmesebb volt. Őt mindenki jobban kedvelte. Feri bát valószínűleg ez is dühítette, de lehet, hogy egyszerűen csak rossz természete volt. Olyan gyerekpofozgató.
Kicsit aggódva hagyta ott a vödröt. Az ajtóban Bartáék álltak és őt nézték. Az asszony elmosolyodott és csak ennyit mondott:
– Épp olyan, mint ő volt.
A férfi hümmögött.
Feri bá nem mosolygott, de negédes hangon azt mondta neki, hogy a bácsi és a néni lesznek a szülei ezután és elviszik egy szép házba a Balaton mellé. Bence nem tudta mi az a Balaton, de bánatosan visszanézett a vödre felé és arra gondolt, jaj a csigáknak.

A Balatonról azóta kiderült, hogy egy szép nagy víz, melynek partján rengetegen pihennek. Az ő házuk benn volt a központban, nem a vízparton. Így ünnepnapnak számított, amikor lementek megnézni a hattyúkat vagy kavicsokat gyűjtögetni. Sokáig egyedül élt fogadott családjában, de utána megérkezett Gergő és végül Julika is, akikről megtudta később, hogy valóban a testvérei. Az anyjuk róluk is lemondott, ahogy róla.

Soha, egyetlenegyszer sem akarta megismerni anyját vagy az apját. Mindkettő annyira idegen volt a számára, hogy a kíváncsiságnak még a szikráját sem tudta felfedezni önmagában. A neten biztosan rájuk találhatott volna, hiszen értett a keresgéléshez, de fel sem merült benne, hogy olyan emberek után fusson, akik őt nem tartották annyira értékesnek, hogy velük éljen. Nem akart semmiféle okot keresni vagy épp elfogadni arra, hogy miért is mondtak le hármójukról.

Jó volt minden addig a pillanatig, amíg egyik este rá nem talált a fényképre.

Természetesen az Instán és a Facen szörfözött akkor is, mint minden este.
Nem sokat csetelt, mert kevés barátja volt. Nem akart többet, az a kettő is sok volt néhanapján. Volt ideje megtanulni, hogy a kapcsolatok mindig bajjal járnak, a baj pedig tengernyi fájdalommal.
Amikor bekerült az intézetbe, alig múlt három éves. De az első emlékei között volt az, amikor egy nagypofájú kamasz elnyomta a fején a cigarettacsikket. Visított a fájdalomtól, de az semmi volt ahhoz képest, amit másnap kapott a fiútól, miután az letöltötte a büntetését. Első útja hozzá vezetett.
Megállt mellette, rámosolygott és úgy hátracsavarta kezét, hogy az reccsent egyet.
– Ha kiáltani mersz, el is töröm – mondta végtelen nyugalommal. – Ha még egyszer beárulsz, akkor a fejedet belenyomom a budiba. Értve?
– Igen… – suttogta.
– Mit mondtál, te kis szarzsák? Nem hallom.
– Nem árullak be soha többet.
– Na, ezt el is hiszem – nevette el magát a srác.
Amikor elengedte, a karja szinte merev maradt. A leckét megtanulta. A soha valóban soha maradt.

A Kiket ismerhetsz alkalmazásban, ahogy jöttek fel a fotók, egyszer csak megpillantott egy lányt. Pontosan ugyanúgy nézett ki, mint a húga, Julika, csak idősebb kivitelben. Egy nő nyakát kulcsolta át és nevetett. Bence szíve megdermedt a látványtól.

A nő és Julika.
Azaz nem a húga, de valaki, aki kiköpött mása volt. Ugyanaz a szürke szem, az a vékony szálú, szőke haj, csak valahogy az arca volt nyugodtabb és valamivel kerekebb. A nő, akit átölelt, nagyon fiatalnak látszott, a nyakán egy lepketetoválás díszelgett. A fiú valahogy ismerősnek találta a tekintetét. De a kislány arca volt az, ami igazán megdöbbentette.

Azonnal rákeresett az adatlapjukra.

Következő rész

fotó: Pinterest

 

Imre Hilda
Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here