Kristóf késő délután esett haza. Minden a szokásos volt, vagy inkább úgy mondanám, a szokásos abból az időből, amikor még egy család voltunk idehaza. Milyen egyszerű is volt az élet! Két gyerekkel, egy rakás hitellel azt hittem, boldogtalan vagyok, pedig éppen akkor voltam boldog. Milyen furcsa, hogy az ember mennyire nem veszi észre a pillanat örömeit, és a pillanatnyi gondokról azt hiszi, a legnagyobbak a világon. De mindig van nagyobb és jelentősebb, ha belegondolunk, de ne tegyük.
Nem főztem semmit, csak egy kis gyümölcslevest, volt még az előző napi maradékból, ezért én, naiv, azt hittem, nyugalmas esténk lesz. Amolyan apa lustálkodik, anya olvas, a gyerekek meg békésen babázgatnak a szobájukban. Ehelyett életem legborzasztóbbja következett. Olyan mondatok hangzottak el, amelyek soha egyetlen családban se kellene, hogy terítéken legyenek. Most mondjam azt, hogy amikor a férjem megkérdezte tőlem, boldog vagyok-e mellette, tudtam, hogy lesz második kérdés is. Hogy mit válaszoltam? Az igazat. Nem, nem igazán, mert a mostani életünk nem nagy boldogságot ad nekem. Neki se, felelte, és hallgatott. Tudtam, hogy jönni fog a bejelentés, hisz elő volt készítve, dolgozott rajta egy ideje, ezért nem is ért váratlanul.
– Gréta, nem gondolod, hogy el kellene engednünk egymást? – kérdezte olyan finoman, hogy legszívesebben behúztam volna egyet neki, mit negédeskedik.
– Válni akarsz…– mondtam, nem kérdeztem. Nyilvánvaló volt, tehát megállapítottam, nem érdeklődtem ostobán.
– Igen és örülök, hogy nem kerülgetjük a forró kását.
– Sarah?
– Igen! – Nem nézett a szemembe, a padlót bámulta, én meg hálát adtam a jó istennek, hogy a lányok a szobájukban voltak. Így nem sikíthattam vagy ordíthattam, csak bámultam üres tekintettel a férjem, akinek esze ágában sincs tagadni a valóságot.
– Menj, de ne reméld, hogy valaha is jó fej leszek veled, ha egyezkedni kell a vagyonról! – Ennyit bírtam kinyögni.
– A lányok… – kezdte, és ekkor már éreztem, hogy baj lesz.
– A lányok velem maradnak, és boldogok lesznek, hogy nem látják gyakran az apjukat, aki simán elhagyta őket.
– Gréta! Hallgass meg! Tudod, hogy én is szeretem őket. Arra gondoltam, mi lenne, ha Kingát magammal vinném, nálam lenne, Miri meg veled maradna, ő úgyis anyásabb.
Azt hittem, rosszul hallok. Éreztem, hogy minden vér kifut az arcomból, és azt néztem, mit vághatnék a fejéhez, de nem volt semmi a közelben, a könyvet meg sajnáltam. Akkor még a bögrét is.
– Hogy érted, hogy magaddal vinnéd? Hogy veletek éljen? Miért nem szül neked Sarah, ha már akkora a szerelem? – vágtam oda gúnyosan.
– Ez nem ilyen egyszerű… – felelte, és ekkor nézett először rám. Még ő volt szomorú. Vajon mitől, kérdeztem magamban hangosan. Tán az alakját félti az a nő?
– De! Ez ennyire egyszerű. A lányok velem maradnak, te pedig tőlem azonnal összecsomagolhatsz és elhúzhatsz a francba. A gyerekeket nem adom, téged viszont igen.
– Nem hiszem, hogy a bíróság ezt jóváhagyná…
Felnevettem. Persze, egy háromévest biztosan az apjának ítélne. Nevetséges.
– Kristóf, hányok tőled és Sarahtól is. Hányok attól, hogy elfelejted ki vagy, ki voltál a mi életünkben. Szeretném hinni, hogy legkésőbb holnapra eltűnsz innen, én azonnal elindítom válást.
Nem válaszolt. Mert ahhoz nem volt elég bátor, hogy megtegye. És én ezt az embert szerettem? Vele alapítottam családot? Ezt az embert, aki elárult, és most el akarja venni tőlem a kisebb lányunkat, mert neki ehhez van kedve. Vagy az is lehet, hogy a nőnek? Miféle ember az, aki más gyerekére ácsingózik? Az én férjem egy szánalmas féreg, és soha semmilyen módon nem akarnám már, hogy legyen köztünk valami a régiből. Amikor ezeket végiggondoltam, a végső döféssel kis híján leterített:
– És ha kifizetnénk az összes hitelt, és te tényleg új életet kezdhetnél? – tette fel a kérdést, amelyet ember nem tehet fel annak a nőnek, aki még a felesége. Soha semmilyen körülmények között nem ajánlhatja fel, hogy megveszi a saját gyerekét kilóra.
– Ó! Hát ez csodás lenne! Tudod, Kristóf, ennél jobb ötletet nem is vártam tőled. Mennyit is ér egy gyerek? Tizenöt milliót vagy húszat? Kérhetek mellé egy jakuzzit is?
– Gréta, fejezd be! Felesleges gúnyolódnod. Ami volt köztünk, az elromlott, én csak segíteni akarok, hogy könnyebb legyen neked!
Erre a mondatra felkaptam a bögrét, amiben addig a kávém volt, és teljes erőből a falhoz csaptam. A csattanást a lányok sikoltása követte, majd az én sírásom, és Kristóf távozása.
A tévében épp egy Magne B reklám ment, de nekem nem volt kedvem mosolyogni, hisz hiába szedtem, amint ez látható volt. Miri az ajtóban állt, majd odarohant hozzám és átölelte a nyakam. Kinguci azonban nem mozdult.
– Apa hová ment? Ugye visszajön? – szipogta.
– Nem, apa nem jön vissza! – kiabáltam rá.
– Értem se? Engem szeret! – visította és bevágta az ajtót.
Mi ketten, a nagyobbik lányom meg én, egymásra néztünk, megöleltük egymást, és csendesen bőgni kezdtünk. Én hagytam abba előbb, mert nem akartam már tovább fokozni a bajt, Gondoltam, jobb, ha bemegyek a kicsihez, de amikor kinyitottam az ajtót, láttam, hogy a földön ül, és babázik. Hátra se fordult, amikor szóltam hozzá.
– Apát akarom, érted? – kiáltotta anélkül, hogy rám nézett volna.
– Értem. Én viszont téged! – Azzal felé nyúltam, de dacos arccal ellökte a kezem. A szívem összefacsarodott, szám kiszáradt a félelemtől és a felismeréstől: ez a gyerek nem szeret engem?!
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
