Az esküvő egyszerű, de kellemes volt. A menyasszony nem akart fehér ruhába bújni, pedig karcsú alakján még jól mutatott volna. Nyolcvanegy volt és vidám, mint egy tinilány, ahogy ott állt az anyakönyvvezető előtt, akinek három napos munkát adott azzal, hogy az összes addigi szöveget át kellett írnia, hiszen mégse mondhatta nekik, hogy reméli, hogy a kapcsolatuk gyümölcsöző lesz, otthonukat betölti a gyerekzsivaj, és az élet tégláiból gyönyörű várat építenek közösen. A vőlegény kereken hatvan volt, és taxisofőr, akit úgy megbabonázott Viktória, hogy eljött Magyarországra és itt is elvette.
Viktória gyerekei az Egyesült Államokban éltek már hosszú ideje, és ő ritkán jutott ki hozzájuk. Nem Ráckeve volt, amit csak úgy pillanatok alatt elért apró Fordjával, ha barátnőihez ugrott el. Még mindig vezetett és a reflexei tökéletesek voltak. Látása nem annyira, de egy jó szemüveg segített rajta. Kora nem látszott rajta, mert világéletben magas, nyúlánk volt, sose hanyagolta el magát, talán a genetika is segítségére sietett. Mindenesetre csinos volt. Ősz hajszála nem akadt, mert azt mondta az öreglányoknak, hogy inkább egyszer eszik egy nap, de festésre telnie kell a nyugdíjából.
Viktória világéletben jómódú asszony volt, nem gazdag, inkább amolyan takarékos fajta, aki az örökségét nem herdálta el. Fia és lánya is megkapta a kötelező részt apjuk után, és soha egy elégedetlenkedő szó nem hagyta el ajkukat. Szinte egyszerre határozták el, hogy elhagyják az országot, és Amerika tűnt a legjobb választásnak. Viktória nem volt boldog, de nem akarta visszatartani őket. Mindig is megvolt a maga élete, és arra gondolt, ha majd unokái beszélnek magyarul, neki az épp elég lesz a boldogsághoz. És így lett. De amikor megszületett az első dédunokája, úgy érezte, nem tud tovább várni, neki megint mennie kell. Már jól ismerte New Yorkot évente kétszer ott töltött hat hetet, és a város befogadta őt is, mint a legtöbb idegent.
Közel sem volt annyira pazar, mint a filmeken, de olyan borzalmas sem. Legjobban karácsony előtt szerette, akkor egészen más arcát mutatta, mint például tavasszal, amikor sokat esett. Büszke volt magára, a rugalmasságára, és minden nap hálát adott a Teremtőnek, amiért nem szorul rá senki támogatására.
A legutolsó téli út megváltoztatta az életét. Nem is az út, csak egy ember. Alighogy leszállt a gépe, és elindult a taxival, óriási pelyhekben kezdett hullani a hó. Ez nem volt szokatlan New Yorkban, de a forgalom mégis lelassult, majd feltámadt a szél, és egyre inkább látszott, hogy vihar van készülőben. A taxisofőr, aki addig szótlanul figyelte az eseményeket, váratlanul lassítani kezdett, majd leállt a járda mellé, majd hátrafordult Viktóriához.
– Ne haragudjon, asszonyom, de el fogunk akadni, ezt már tapasztaltam sokszor. Most órákon át araszolhatunk, ha egyáltalán haladni tudunk. Ez volt öt éve, de három évvel ezelőtt is – mondta komoly hangon.
Viktória ránézett, és hirtelen nem tudta, mit válaszoljon.
– Érti, amit mondok? – kérdezte a férfi. Őszes hajú, hatvanas, tagbaszakadt ember volt, akinek volt egy anyajegy a jobb szemhéján, de ettől az arca nem lett kevésbé megnyerő.
– Igen, értem, csak nem tudom, mit tegyek. Milyen lehetőségeim vannak?
– Messze vagyunk Bronxtól, várnunk kell, vagy egyszerűen kiszáll? Nem javasolnám.
Viktória ideges lett. Kinn szürke volt az ég, hullott a hó, de nem volt benne semmi, ami a képeslapok romantikájára emlékeztette volna.
– Nincs más megoldás? – kérdezte mintegy önmagától.
– Annyit megtehetek, hogy kikapcsolom az órát, és várunk, amíg tisztul az idő.
– Ez akár órák kérdése is lehet…Felhívom az unokám.
Alex nem volt megdöbbenve, amikor meghallotta a hangját. Kérte, hogy ha csak lehet, maradjon a kocsiban az idegennel. Viktória megvonta a vállát, és beleegyezett. Ez volt az a pillanat, amely elindította a lavinát. Nem akart ő beszélgetni vagy ismerkedni, de úgy alakult, hogy Joseph, aki valaha Lengyelországból költözött a városba, szóval tartotta. Ismerte Magyarországot, Budapestet, és az a Közép-európai világ, amely összekötötte őket valami különös módon, most még inkább kihozta belőlük a közös érzelmeket. Három órán át beszélgettek. Kiderült, hogy a férfinak hatalmas humora van, jó kedélyű, és csak azért taxizik, mert szeret beszélgetni. Tudta, hogy nem veszélytelen, amit csinál, de nem tudott bizalom nélkül élni. Érdekes módon minden utasára emlékezett, akivel váltott egy-két szót. Annyi történet volt a tarsolyában, hogy másnap reggelig is folyhatott volna belőle a szó, ha előbb véget nem ér a hóvihar.
Viktória évek óta nem nevetett annyit. Nem merte bevallani, de élete legkellemesebb perceit töltötte egy útszéli taxiban úgy, hogy már szinte joga sem volt az örömhöz, pláne a szerelemhez. Josepfet minden érdekelte, ezért hagyta, hogy asz asszony meséljen neki a gyerekkoráról, az árvízről, ami kis híján elvitte a házukat, a farkatlan macskájukról, ami tizenöt évet élt, és a gyerekeiről, akiknél szebb ajándékot nem adott neki az élet.
A férfi hallgatta és nézte, majd váratlanul nekiszegezte a kérdést:
– Mondja, kedves Viktória – ekkor már bemutatkoztak egymásnak -, hisz ön a lelki társban?
– Nem igazán. Mindig meg voltam győződve arról, hogy az emberek a szerelmüket hívják így, amíg szeretik.
– Én azt gondolom, túl nagy a világ ahhoz, hogy ne találjunk benne valakit, akihez a szívünk passzol.
Az asszony felkacagott. Szürreális volt az egész helyzet, maga a beszélgetés is. Hóvihar, New York, egy idegen lengyel férfi, és ő. Ennél furább kombináció aligha adódhat az ember életében, pláne, ha már betölti a nyolcvanat.
– Nem hiszem, hogy a szív páros szerv – mondta kedvesen. Igyekezett nem sértő hangot megütni.
– Akkor maga téved, mert az a legpárosabb szervünk, csak időnként vágyik egy kis nyugalomra, hogy utána újfent keresgélni merjen. Tudja, ahogy a félbevágott narancs-elmélete mondja.
Viktória megint nevetett. Nézte a férfit, aki tele volt szenvedéllyel, és sütött belőle a kisfiús rajongás. Jó volt hallgatni őt, hitet meríteni belőle, és ha csak húsz évvel lett volna fiatalabb, biztosan kikezd vele, gondolta belepirulva a képtelen ötletbe. Félbevágott narancs…Minden fél keresi a párját egy életen át. Vajon igaz lenne?
– Köszönöm ezt az estét, Joseph! Ugye nem haragszik, de mennem kell, várnak a gyerekek!
– Persze, hogy nem, de kérem, gondolkodjon el azokon, amiket mondtam! Most pedig induljunk, ne aggódjanak tovább önért.
Még jó félórán át beszélgettek. A város kezdte visszakapni a megszokott arcát, de Viktória gondolataiba makacsul befészkelt minden egyes szó, amit hallott. Jó volt ezzel a férfival lennie. Jó érzés volt hallgatni, mennyire szereti az életet, a munkáját és a világot, amelyet mindenki más ócsárolt körülötte.
Másnap újra találkoztak. Karácsonykor együtt gyújtották meg a gyertyákat az asztalon. A férfi főzött, Viktória bejglit sütött. Minden olyan volt, mint amikor az ember kiborít egy doboz puzzle-t az asztalra, és aztán elkezdi kirakni lépésről lépésre. Minden darab a helyére került a hat hét alatt, amit együtt töltöttek.
A csajok, Viktória barátnői, akik egy tízessel voltak fiatalabbak nála, döbbenten hallgatták idehaza, hogy férjhez megy.
– Ugyan minek? – tette fel a kérdést Marcsi.
– Úgy érted, hogy erre a kis időre? – kérdezett vissza.
– Már ne is haragudj, de igen. Nem mindegy?
– Nem. Tudod, amikor az ember rátalál valakire, akit egész életében hiányolt, akkor vele akar lenni. De nem úgy, mint egy cipőtalpra ragadt rágógumi. És mi nem akartunk egymás rágógumija lenni.
– Akkor mész a gyerekeid után? Magyarországnak kampec? – kérdezte Gréta.
– Eszemben sincs megválni tőle teljesen. Azt beszéltük meg, hogy fél évet leszünk itthon, felet meg odaát.
– Nem félsz? – kérdezte Marcsi ijedt arccal.
– Ugyan már, mitől félhetnék? A mi korunkban nem ugrál már az ember. Józsi, utálja, ha így szólítom, fiatalabb húsz évvel, de ezt ő is tudja. Ha el akart venni, akkor annak oka van.
– Mondtam már, hogy ez a legszebb szerelmi történet, amit eddig hallottam? – sóhajtott fel Gréta. – A Szerelmünk lapjai ehhez képest kutyafüle.
Mindhárman nevettek. Viktória szíve megtelt békességgel, és az járt a fejében, hogy még egy ronda hóvihar is hozhat szerelmet és örömöt, ha az van megírva. Márpedig az volt, még akkor is, ha az ember öreg, és nem sok reménnyel néz a jövőbe.
Kép forrása: Pinterest
