Feszülten nézett a kávéjába, mintha onnan szeretné kiolvasni a választ. A magyarázatot a történtekre, a vakságára, hogy nem vette észre ezt az egészet.
A kerek asztalka túloldalán ülő nő most hirtelen olyan ridegnek, csalónak és ütnivalónak tűnt, mintha sosem ismerte, szerette volna. De hát csak nem eshet neki egy kávéházban… akkor viszont mondani kéne valamit. Valami artikuláltat. Bár most csak üvölteni volna ereje.
– Azt hittem, te képtelen lennél egy ilyen aljas tettre. – több nem jött ki. Össze is szorította az ajkait, hátha bent marad a gyomra mélyéről feltörő keserűség.
A vallomása óta csendben ülő nő válaszra nyitotta ajkait.
– Igen, én nem is vagyok ilyen… elhiheted, hogy nem így terveztem… terveztük.
Ez a többesszámra módosított félmondat úgy hasított belé, mintha valaki valóban arcul csapta volna. A barátnője egy hónapja már az ő Attilájával alkotott “többesszámot”, és neki így, egy kávéházban kell ezt megtudnia. Egyszerre kellene feldolgoznia egy megcsalást és egy barát árulását úgy, hogy közben húsz csendesen kávézgató idegen veszi körül. Megugorhatatlan akadálynak tűnt.
Az egyetem első évétől kezdve összetartanak, jóban-rosszban. A két barátnő együtt vészelte át a szingliséget, és az ő esküvője után is megmaradt a jó kapcsolat – amit az élet különös ajándékaként vett. Ennek most, ebben a hangulatos, napos kávéházban örökre vége szakadt.
A nő úgy érezte, magyarázkodnia kell, így még pár örökre megmaradó nyílt sebet ejtett rajta.
– Sokszor nekem sírta el a gondjaitokat, szóval tudom, hogy már nem volt az igazi a kapcsolatotok. Aztán egyszer csak úgy alakult… Attilával azt beszéltük, én mondom el neked, aztán, persze, ha gondolod, átbeszélhetjük hármasban is. Így tiszta.
Nem bírta tovább, az aljasság gyomorforgató bűze, az emberek párája, és a zacc nyers szaga hirtelen fojtogatni kezdte. Amint újra friss levegő jutott a tüdejébe, és már nem szédült, elővette a telefonját.
Életem… A nevet valószínűleg majd át kell írnia…
– Nem akarsz mondani valamit? – bőgte bele a körúti zsivajba.
fotó: Pinterest
