– Ez nem valami romantikus folytatás! – felelte Eliza idegesen a fura mondatra.
– Sajnálom, de éppen most szólt az egyik kollégám, hogy a főnököd, akit nem akarok a feleségemnek nevezni, ide tart. Gondolom, balhét akar, mert az élteti.
– Mi a fenének jön? Tud rólunk?
– A cégnél kevés titok van. Ha valaki nyitott szemmel jár, felfedezheti, hogy van közünk egymáshoz.
Dávid megcsóválta a fejét. Nem akart jelenetet, főleg azért, mert semmi rosszat nem tett. A lányra pillantott, aki sápadtan öltözködött, és azt kívánta, bárcsak gyorsabban tenné, hogy hazaküldhesse, mert ismert Vivien tombolását. Ha elkezdte, kő kövön nem maradt, tört-zúzott.
– Igazad lehet. Csak azt nem értem…- a mondatot azonban már nem tudta befejezni, mert a lakás ajtaján oly módon kezdett dörömbölni az érkező, hogy még a halottat is felébresztette volna örök álmából.
– Nyisd ki, te rohadék! Tudom, hogy bent vagytok! Nyisd ki, mert betöröm, ha kell, megértetted? – sikoltotta Vivien.
Érezhetően nem volt magánál. Dávid intett Elizának, hogy álljon hátrébb, nem kell azonnal szembesülnie a fúriával, aki épp cirkuszolni akar.
– Jövök már! – kiáltotta és valóban feltárta az ajtót.
Vivien parázsló tekintettel befelé bámult, és egyetlen dolgot keresett: a saját igazságát. Meg is pillantotta és szeme azonnal résnyire szűkült.
– Tehát igaz! Lecseréltél erre a használt rongyra? Engem, aki majdnem egy miniszter fiának felesége lett? Engem, akit mindenki akart, de én téged, a lúzert választottalak?
– Remek! Próbálj meg elcsendesedni, mert valaki kihívja a rendőröket!
Dávid úgy állt az ajtóban, hogy még véletlenül se férhessen be mellette. Ismerte őt, nem volt újdonság neki a jelenet, de most valami több is rejlett benne. Mintha sokkal jobban elöntötte volna felesége anyát a szar, és nem bírt volna parancsolni az indulatainak.
– Te nem merj engem csitítani! Nem vagyok képes elhinni, hogy vele vagy! Te, ribanc! – rikácsolta olyan hangon, hogy valóban kinyílt egy ajtó a szomszédban és kilesett rajta egy idős hölgy. Épp olyan, akiről mindenki tudja, hogy csak a pletyka és a balhé tartja életben. Amint tisztába jött a jelenettel, finoman behajtotta az ajtót, de azért nem zárta be.
Dávid ekkor megragadta Vivien karját és berántotta az előszobába. Ez volt a legrosszabb, amit tehetett, de akkor még nem tudta.
– Üljünk le, és beszéljük meg! – mondta higgadtan.
Eliza értetlenül nézte a jelenetet. Vajon mit lehet ezen megvitatni? Ez nem az a pillanat, amikor kedvesen kávézva átbeszélik, hogy őt kirúgják, a férjet lealázzák, és ezek után a feleség, a főnök távozik diadalmasan. A levegőben volt valami, ami megijesztette. Olyan erősen jelen volt a baj szele, hogy meg se tudott szólalni, inkább táskája után nyúlt.
– Mit beszélnénk meg, te aljas? Ott a lotyód, és ezen nincs mit csevegni! Dögölj meg vele együtt!
Azzal olyan hirtelen mozdulattal nyúlt a táskájába és rántotta elő az aprócska pisztolyt, hogy semmit nem lehetett tenni. Már csak a lövést lehetett hallani. Eliza a hasához kapott, és összerogyott. Dávid megmerevedett, majd hatalmasat lökött Vivienen, aki erre elejtette a fegyvert. Egy pillanatig még sápadtan bámult a vérző áldozatra, majd felszakította az ajtót és kirohant. A férfi Elizához ugrott, és látta, hogy a vér egyre nagyobb tócsában terjed a földön. Törölköző után rohant, és azt ordította, nem lesz baj!
Hogy utána mikor hívta a mentőket, és hogyan érkezett ki olyan gyorsan a rendőrség, nem tudta, csak Elizát szorította magához, aki alig tudott megszólalni. Szeme megtelt könnyel, és csak akkor mozdult, amikor a mentősök kopogtak az ajtón. Csuromvéresen nézett rájuk, és azt kiáltotta:
– Mentsék meg! – mire az egyik orvos rápillantott, és arcán düh jelent meg. Idióta, gondolta, mégis mit gondolt, miért vannak ott. Ki viszont nem mondta, mert tudta a dolgát, és volt benne annyi jóérzés, hogy nem azzal törődött, aki jól volt, hanem akiben már alig volt élet.
Eliza lassan lehunyta a szemét, és arra gondolt, hogy pár hete még nem sejtette, hogy ezek lesznek az utolsó napjai. Még boldog akart lenni, még kereste a szerelmet, még utazni akart, és alig egy órája még a szeretett férfi karjaiban feküdt. Most pedig elindul egy úton, ahol fény van, és hívogatja már valaki. Mintha ismerős lenne a hangja. Egy kedves, bájos hang, amit gyerekkora óta nem hallott, de azonnal felismerte. A nagymamájáé volt, akit hatévesen vesztett el.
Ahogy a mentősök felrakták a hordágyra, megjelent a rendőrség. Dávid holtfehéren támasztotta a falat, és arra is képtelen volt, hogy megfogja a kezét, habár úgy se engedték volna a közelébe.
– Nem lesz semmi baj! – suttogta magában egymás után sokszor, mintha a szavaknak akkora ereje lett volna, amekkorát az emberek tulajdonítanak nekik.
Folytatjuk…
Fotó: Minervastudio: https://www.pexels.com/hu-hu/foto/uzletember-divat-ferfi-szemely-2897883/


























































