– Anya, én szép vagyok?
Emília hangja üresen csengett a hatalmas konyha falai között. Böske a falat hengerelte, amikor a kislány ostoba kérdésével sarokba szorította. Mit mondjon saját gyerekének, aki valóban szebb volt, mint a falubeli gyerekek, de ezt nem mondhatta neki. A szépség veszélyes és bajt hoz annak a fejére, aki fürödni mer a dicséretben. Fenn a létra tetején a falat bámulva csak úgy odalökte a választ:
– Pontosan annyira, mint mások.
– Annyira, mint Erika?
Az említett név tulajdonosa a falu legmódosabb családjának legkisebb, legféltettebb kincse volt. Minden héten új ruhát kapott és úgy mutogatták a faluban, mint egy bazári majmot. Ha páváskodva végigvonult vele az anyja, elvárta, hogy az ismerősök szóvá tegyék, hogy Erika haja gyönyörű, a ruhája meg egészen kivételes. Az emberek nem hazudtak, mert a kislánynak kellemes arcocskája volt, és mindez akár kedvességet is takarhatott volna, ha nem lett volna nyávogós a hangja. Fülsértően nyávogós. A szavakat elnyújtotta, és oly módon flegmáskodott, hogy aki addig szépnek látta, azonnal meggondolta magát. Kivéve Robit. Robi le nem tudta venni a szemét róla. Vörösesszőke haja, pisze orra hajas babának láttatta a szívében. Hiába volt nyolc éves, és a lány is, szerelem volt ez, bárki láthatta, akinek van szeme. Vagy aki ráért ilyesmivel foglalkozni nyár kellős közepén.
Emília ráért.
– Ne törődj ilyesmivel, inkább add fel a vékony ecsetet, hogy a sarkokat is meg tudjam csinálni!
Emília tudta, hogy a beszélgetésnek itt van vége, mert, ha az anyja valamire nem akart válaszolni, biztosan nem válaszolt. Legtöbbször konkrétan megmondta, ilyenkor a szeme is hidegebb volt a megszokottnál. Most azonban nem ért rá, és türelme sem volt a felesleges kérdésekhez.
Lehajolt és a festékesdoboz mellől felvette az ecsetet. Tudta, hogy csak egyetlen módon nyugodhat meg. Meg kell keresnie Robit, aki mindig őszinte volt vele, még akkor is, amikor megmondta neki, hogy Erikába szerelmes. Ez fájt neki, pedig csak barátok voltak.
A nap veszettül sütött. A papucsán keresztül is érezte a forró aszfaltot. A fiú szemben lakott és nem volt olyan nap az életében, amikor nem találkoztak, kivéve, amikor Robi bárányhimlős volt. Akkor hosszú ideig nem mehetett a közelébe. Az ablakon át integettek egymásnak, amin Robi anyukája, Katica néni jókat mosolygott. Szerencsére Emília anyja nem vette észre, hogy mennyire kötődik a fiúhoz, vagy, ha igen, nem törődött vele. A lánya mindennapjai nem töltötték ki a gondolatait, pontosan elég volt neki a férje iránti szeretetlenségét megélni évek óta. Szeretett volna elválni, de nem volt hová mennie, ezért maradtak a keserves hetek, hónapok, amelyekbe majd belefulladt a szíve.
A kislány nem sokat érzett a felnőttek világából, mert, ahogy azok kirekesztették őt abból, úgy ő se akart bekívánkozni a félelmetes mondatokkal teli ködösítésekbe.
A korhadó, valaha zöld festéket látott kaput belökve, Emília azonnal Katica nénibe botlott, aki paradicsomot passzírozott az udvaron. Óriási vájdlingokban várakoztak befőzésre a kerek halmok. Darazsak dongtak körülöttük, és a levegő megtelt a nyár semmihez sem hasonlítható meleg-felhőjének esőszagával.
Az asszony annyit mondott, hogy nagyobbik fiát reggel óta nem látta, szerinte kinn lehet a mezőn az apjánál, de nem biztos. Emília elfintorodott. Ő most, abban a pillanatban látni akarta a barátját, aki ki tudja, hol csatangol. Csalódottan megfordult, de még beszippantotta az édes paradicsomok piros illatát.
Most hogy menjen ki a földekre, hisz ki tudja, merre vannak és Robi apja se örült volna neki. Túl sokat lábatlankodik náluk, mondta egyszer a feleségének, de az csak legyintett. Gyerekek, mit vársz tőle, kérdezte magába forduló mosollyal, mert nem akarta bosszantani hirtelen haragú párját, aki nem sok mindent vett észre a hétköznapokból. Emília azonban a begyében volt. Irritálta a kislány nézése. Egy ilyen kisgyereknek miért kell a fiát bámulnia akkora csodálattal, ahogy azt a lány teszi, mérgelődött magában. Mi a fene van ezekkel a gyerekekkel, hogy nem tudnak rendesen játszani? Már rég elfelejtette, hogy valaha ő is hasonlóképpen nézett Katica nővérére, aki észre sem vette őt. Mégis utána osont, és megleste öltözködés közben kockáztatva, hogy valaki meglátja. De ő akkor tizenhárom volt, erősen kamaszodott. De ez a kis kotnyeles? Ugyan már, mióta szokás a lányoknak futni a fiúk után? Tény, hogy Robi helyes volt, izmos, szikár fiú, de akkor is gyerek.
Emília nem tudta, miket gondol Imre bácsi, ha tudta volna, még jobban rettegett volna tőle. Viszont érezte a belőle áradó ellenszenvet. Jobbnak látta elkerülni őt.
Apró izzadtságcseppek folytak le a nyakán, amíg végigpásztázta tekintetével a poros aszfaltot. Kevesen jártak arrafelé, még a galambok se voltak olyan élénkek ebben a hőségben, mint máskor.
Azon töprengett, mit csináljon Robi nélkül, amikor meghallotta anyja hívását. Boltba küldi, mondta magának. Minden nap elküldte valamiért. Legtöbbször cigarettát hozatott vele, meg sört az apjának, de volt, hogy csak tejet. Boltit, azt szerette. Most a cigaretta volt soron. Emília nem szerette, ha anyjának dohányszaga volt, a haja olyankor öregasszonyszagú lett, és azt az érzetet keltette benne, hogy ő is öreg, és el fog menni nem sokára, mint a dédike.
– Két dobozzal hozz – mondta az anyja, – és figyelj a visszajáróra, mert nem biztos, hogy Jóska bá mindig jól számol. Viszont te tudsz számolni.
Ez a burkolt dicséret nagyon jól esett a kislánynak, bár szívesen lecserélte volna szépségért, aminek ő magát híján látta.
Felmarkolta a pénzt a konyhaasztalról és indult is. A meleg, amely úgy hullámzott odakinn, mint kemencével fűtenék az utcát, szinte leterítette. A bolt nagyjából tíz percnyire volt, futva nyolc. A téglajárdán még oda-odapillantott egyes betűvel jelzettekre, majd befordult a sarkon. A cukrászda elé kitettek már pár asztalt és széket, de délutánig senkinek nem volt ereje és kedve ott üldögélni, hogy bőrét a műanyaghoz forrassza. Viszont sokan álltak sorba fagylaltért. A kígyózó sorban azonnal meglátta Robit. Nem volt egyedül. Lelkesen magyarázott Juditkának, aki buta volt, mint a föld, de a falu bírájának a lánya volt. Szép lány volt. Emília mindenkit szépnek látott, akire a fiú egy cseppnyi figyelmet pazarolt. Hát nem a mezőn van? És miért nem mondta meg neki Katica néni, hogy a cukrászdába ment? A felnőttek hazugok, gondolta megint, mint sokszor. Mindig mást mondanak, mint gondolnak. Azt hitte, a fiú anyja kedveli őt, és most kiderült, hogy ő se különb, mint a többi. Miért nem lehetett neki megmondani, hogy Robi más lánnyal barátkozik?
Emília dacosan felcsapta az állát és határozottan elindult a cukrászda felé.
A sor végére állt és várt. Tudta, hogy a fiú előbb-utóbb észre fogja venni. Látni akarta zavarát. Ahhoz nem volt elég bátorsága, hogy megszólítsa. Oda-odapillantott, de Robi erősen el volt foglalva Juditka szórakoztatásával.
Azzal tisztában volt, hogy még véletlenül se vehet fagyit, mert pontosan két doboz cigaretta ára volt a kezében, meg némi apró, de az cukorkára se lett volna elég, nemhogy két gombóc fagyira. Mégse bírta levenni tekintetét a srácról. Szíve torkában dobogott, mire a pulthoz ért. A kövérkés, pattanásos nagylány rábámult.
– Kinyögöd már végre, mit akarsz? – förmedt rá ingerülten.
– Semmit – mondta ijedten. – Megfájdult a gyomrom. – Azzal ellépett a pult elől és futni kezdett.
– Kis hülye – mondta a fagylaltárus gúnyosan.
Emília már nem hallotta, és azt se vette észre, hogy Juditka belekarol Robiba, és legszebb mosolyát ajándékozza neki. Csak a szíve dörömbölt. Azt lüktette ütemesen, hogy nála mindenki különb.
Nem a bolt felé futott, hanem haza. Berúgta a kiskaput és egyenesen a hátsó udvarba szaladt a nyúlketrechez.
Marababa, a nyúl álmosan pihegett a ketrec sarkában, amikor zokogva lerogyott mellé.
– De jó neked – suttogta keserűen. – Még te is szebb vagy nálam.
Anyja a konyhaablakból figyelte a jelenetet. Mintha önmagát látta volna. Ugyanilyen volt nagyon régen, és az ő Robija se vette észre bontakozó szerelmét. Kezdődik, gondolta, és betolta a sütőbe a piskótatésztát.
Kép forrása: Pinterest
