Én, a férjem és a szeretője – 3. rész

“– Te nem akarod megmenteni a házasságunk? – kérdezte a férfi.
– Miért, fuldoklik? – kérdezett vissza Rita cinikusan.  – Már meghalt, most húzzák ki a vízből.
– Újraélesztés? Mentők? 
– Figyelj! Egyhetes vízi hulla ez már. Bottal se nyúl hozzá senki.
– De… A ház… Meg a gyerekek…
Rita felnevetett.
– Ti férfiak mind idióták vagytok – mondta csillogó tekintettel és halálos őszinteséggel.
A férfi bólintott. Abban a pillanatban igazat adott neki.”

A sorozat többi részét itt olvashatod

Szilárd egy ideig úgy tett, mintha nem akarna elmenni, de aztán bepattant a kocsiba és nagy gázt adva elhúzott. Olyan hangos volt, hogy a szomszéd holnap biztosan szóvá teszi. De majd keresek neki egy frappáns választ, mert már unom, hogy rajtam tölti ki unalmát és szexuális életéből fakadó feszültségét.

Elmosogattam és azon gondolkodtam, vajon most Gina boldog-e? Megkapta, amire vágyott, más levetett ruháját, az én second hand férjemet. Lehet, hogy neki jó lesz. Kicsit kimossa, fertőtleníti és máris mehet a szekrénybe.

 
 

Ismerem a férjem, nem bírja elviselni, ha valami nem úgy van, ahogy ő szeretné. Istenkirály, mint a legtöbb pasi. Pontosan tudom, hogy most nem a nőre gondol, hanem a korgó gyomrára, meg arra, hogy nem nézheti a Forma 1-et, ami mellett kedvére szunyókál. Dehogy akar ő minden este szexelni, fárasztó az, meg most, hogy szabad neki, már nem is izgatja.
Gina biztosan nem hinné el, ha elmondanám neki, hogy a legtöbb pasi szeretőként sokkal érdekesebb, mint tartós párként. Nem képesek változni csak ideig-óráig. Belekényelmesednek a semmibe és a vasárnapi csokis piskóta mellől nehezebben kelnek fel egy jó menetre, mint régebben. Biztos akad kivétel, de ismerve barátnőim párjait, meg a kollégáimat, bátran elmondhatom, hogy ez a tapasztalat megállja a helyét.

Szilárd először is keres magának egy gyorskajáldát, bevág két hamburgert, két shaket és utána eltöpreng azon, vegyen-e még nuggetset. Eközben a nő üzenget neki, ő meg egyre idegesebb lesz, mert nincs kedve menni, viszont gáz lenne túl gyorsan hazajönni. Valószínűleg köröz a környéken, aztán ha elege lesz, mégiscsak hazajön, várja a megszokott élete.
Legalábbis azt hiszi.

Amikor egyszer Sárival a hűtlenséget vitattuk, megdöbbentem azon, hogy mennyire engedékeny. Azt ecsetelte nekem, hogy mindenki tévedhet, és megesik az, hogy a férjet csábítják el, pedig nem is akarná. Ezen hangosan nevettem. Á, persze, hogy nem, biztosan erőszakot tesznek rajta hónapokon át és ő, a mártír meg tűri.
Mondtam is neki, hogy hagyjon már ezekkel az ostobaságokkal. Aki menni akar, az menjen, mert lasszóval nem lehet visszatartani egy kanos pasit. Egy nem kanost sem.

Én már nem akarom ezt a házasságot. Azért sem, mert nincs kedvem gyanakvásban élni, de azt sem szeretném, ha netán egy év múlva a fejemet a falba verném, mert megbocsájtottam. Szilárd egyszer úgy érezte megteheti, mert elégedetlen volt az életével, akkor majd legközelebb is ezzel fogja nyugtatni magát. Nekem már nincs szükségem egy olyan férjre, aki más nőt kóstolgatott. Ha állatok lennénk, bátran mondanám, hogy rajta maradt a másik nőstény szaga.

Nem, nem gondolok arra, milyen lesz nélküle. Azt úgyse tudom előre, minek fantáziáljak hülyeségekről! Ha rossz lesz, legfeljebb annyit mondok magamnak, hogy te akartad, ne nyavalyogj. Azzal semmi esetre sem lesz jobb, ha most azt mondom neki, gyere drága, beszéljük meg, mit rontottam el. Merthogy úgyis az derülne ki, hogy mindketten hibásak vagyunk, de legfőképp én. Biztosan nem voltam elég érdekes, odaadó meg szenvedélyes vagy tudja a franc mi, de az biztos, hogy ő nem vállalna be sok dolgot, én meg majd állnék leforrázva és megpróbálnám összekaparni magam meg rendbe tenni a lelkem. Erre valóban nincs szükségem.

Miközben ezeken gondolkodtam, megjött a nagyobbik utódunk. Persze nem keresi az apját, fel se tűnik neki, hogy nincs itthon. Ritkán látja, még ritkábban beszél vele. Ez nemcsak a férjem hibája, a gyerek sem érdeklődő, csak ha pénz kell neki. Kimegy a konyhába, nyitogatja a hűtőt, mintha azzal teremne benne valami.

– Nincs vacsora? – kérdi ingerülten.
– Nincs – válaszolom higgadtan. Rám néz, nem érti, de valamit érezhet, mert nem szól semmit. Benyúl a szekrénybe, és kivesz egy doboz kekszet. Megint rám néz, és nem bírja ki, hogy ne kérdezze meg:
– Valami gond van? Fáradt vagy?
– Dehogy vagyok fáradt. Az élet szép, én meg jól vagyok.

A válaszom annyira higgadt, annyira közömbös, hogy hülyének néz, de szemmel láthatóan nincs kedve tovább faggatózni. Inkább visszavonulót fúj.
Eszembe jut, hogy a válásnál döntenie kell, kivel marad. Jelen állapotában egyikünket se kedveli, biztosan nehéz döntés lesz neki. Mégse hátrálok, mert pár éven belül ő unni fogja a családot, én meg addigra belekeserednék a tönkrement házasságomba. Most kell lépnem, és talán lesz reményem jobbra. Nem biztos, hogy jobb kapcsolatra, de talán egy megnyugvással teli egyedülléttel is kibékülök majd egy ideig.

Váratlanul megszólal a vezetékes telefon. Gyakorlatilag senki nem hív már bennünket azon csak anyám és néhány biztosítással foglalkozó ügynök. Felveszem, beleszólok, de csend van. Tudom, hogy valaki van a vonal túlsó végén, csak nem szólal meg.

– Gina! – mondom megkockáztatva. – Ne aggódj! A férjem biztosan mindjárt odaér! Nem veszett el, csak beült valahová enni.
– De nem veszi fel
– szipogja. Érezhetően kisírta már a lelkét. Vagy aggódik, vagy kétségbe van esve.
– Ez van – jegyzem meg, és leteszem. Csak nem kezdem vigasztalni a nőt, aki minimum nyolc hónapon át nem telefonálgatott ide és nem aggódott az én lelkemért annyira?
– Ki volt az? – kérdi a gyerek félvállról, mintha nem érdekelné.
– Egy Jehova tanúja – mondom nevetve.
– Azok már telefonon is támadnak?
– Mindenhogy.
– Csak azt nem értem, honnan tudtad a nevét
– jegyzi meg olyan hangon, amilyenen a tudálékos apja szokott hozzám szólni.

Nem válaszolok. Szilárd nem rohant a szeretőjéhez. A hasa fontosabb volt, vigyorgok kaján módon. Nem mintha ez vigasz lenne nekem, de nyugtázom a tényt: túl jól ismerem már.

Kezdek elfáradni. Kilenc óra van, ami nem késő, de én ilyenkor már az ágyban szoktam olvasni. Lezuhanyozom, és bebújok most is. Az Üvöltő szelek sokadszorra is kiváló könyv.

Alig fél óra múlva beállít a férjem, aki még nem az exem, de azon az úton van, hogy azzá váljék. Hallom, hogy csörömpöl az előszobában, majd Danit aludni küldi. Bekopog a hálónk ajtaján, amit máskor nem tart ennyire tiszteletben. Nem válaszolok. Újra kopog, majd óvatosan benyit.

– Bejöhetek? – kérdi. Szeme csillog, mint aki épp fantasztikus tettre készül.
– Be. Mit akarsz?
– Forduljunk szakemberhez, aki megmentené a házasságunkat! – mondja, mint aki most találta fel a spanyolviaszt.
– Te valóban tanácsadásra akarsz járni? – kérdem kacagva.
– Igen – bólogat bőszen.
– Te megbolondultál! – közlöm nevetve és visszatérek Heathcliff-hez, akibe tini koromban szerelmes voltam.

Előző rész
Következő rész

fotó: Pinterest

Imre Hilda
Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here