Eljött a szombat, vagy, ahogy Mártika mondja, aki késő esténként takarítja az irodákat: elgyött. Szóval, itt van, én meg persze nem tudom, mit vegyek fel, hova fogunk menni, és azt se mit fogunk csinálni. Ebéd. Ebéd a sivatagban? A bugaci pusztán vagy egy kifőzdében? Esetleg valami puccos helyen, ahol kinéznek engem? Vajon mi a rosszabb, ha túl vagy alul öltözöm? Még egyszer rákérdeztem Marcellnél, de hárított. Azt felelte, biztosan tudom, hogy kell csinosnak lennem, és különben se az számít, mi van rajtam, mit látnak belőlem a ruhán kívül. Ami az alatt van, fontosabb? Talán a bugyimra célzott?
Jó, nem vagy hülye, nem a bugyimra, hanem a melltartómra… Rendben, abbahagyom, értem és ezt a belső értékek-szarságot, de valljuk be, nem rakhatom a nyakamba, a jó fej vagyok táblát. Jó fej, két idegesítő gyerekkel, olykor nehéz természettel, viszont végtelen türelemmel.
Mivel én nem vagyok Carrie Bradshow, a ruhatáram másfél szekrényre korlátozódik. No, meg a dobozokra, amelyekben tárolom a téli cuccot, ha nyár van. Így a dobozos öltözködés került előtérbe olykor. Nagyjából két extra csinos ruhám van, ami a múlt századból maradt itt, szóval retró. Fekete, de azért Coco Ch. Nem biztos, hogy erre gondolt. Kicsit sem szolid. Még abból az időből való, amikor hódítani akartam.
Álltam a tükör előtt, és sóhajtoztam, mire a nagyobbik lányom leült nem messze tőlem, és csak annyit mondott, kivárja, mi lesz.
– Ugyan miért? Nincs jobb dolgod? – kérdeztem idegesen.
– Csakhogy érezd, milyen, amikor te csinálod. – Hirtelen bevillant, hogy ezt szoktam én is, és a kis bestia, visszaél most a helyzetével.
– Azt hiszem, nincs szükségem egy kotnyeles csajra – feleltem. – Inkább segíts!
– Randi vagy nem randi? – kérdezte, miközben mélyen belebámult az arcomba.
– Nem randi – feleltem óvatosan.
– Pedig lehetne már!
– Elég! Jó lenne, ha inkább nem mondanál semmit, ha nem segítesz!
– Anya, ne hisztizz, nem áll jó neked!
Hallgatok. Isten nem ver bottal, de két lánygyermekkel a nap minden percében igen.
– Ha két választásod van, akkor maradjon a fekete – közli, mint egy kiállhatatlan stylist. – És vigyél hozzá egy sálat, az feldobja.
El se hiszem, hogy én szültem ezt a boszorkát, de igaza van.
A fekete ruha még jó rám, ami maga a csoda. Egyszerű, A vonalú, az anyaga finom, csak kivágottabb a kelleténél. Sokkal kivágottabb. Mr. B. még azt hinné, el akarom csábítani. Pedig, dehogy! Hogy akarhatnék én egy olyan pasit? Én a negyvenes nő, aki azt se tudja már mi fán terem a szex.
Jó tudja, de már rég nem szüretelt. Jesszusom, milyen rég! Hagyjuk, ha ebbe belemegyek, akkor nem indulunk el soha. Úgy beszéltük meg, küldi a sofőrt értem, és ő elvisz arra a titkos helyre, ahol Hamupipőkéből tökhintó lesz. Vagy hintóból tök? Mindegy, már elfelejtettem, rég voltak kicsik a lányok.
Mire elkészültem, a lányok is nem ki(készültek), hanem szintén el. Az apjukhoz, az én drága exemhez, akinek már új felesége van, és nem sokára lesz még egy lánya. Ő amolyan lánycsináló.
Liza, Linda, a két kedvenc kritikusom elámult. Azt mondták, minden nap így kellene járnom. A fekete cipőm sarka azóta sincs megcsináltatva, így a kisebbik aranybogár előrukkolt azzal, hogy vegyek fel pirosat. Igaza volt, mégis túlzásnak éreztem.
A tükör előtt azonban megállapítottam, hogy jó lesz ez. Aztán szempilla spirálozás közben tüsszentettem egy hatalmasat, aminek sajnos a tükör látta kárát, nem beszélve arról, hogy a festék mind a szemembe és alá folyt. Ekkor, mikor máskor, érkezett meg gyermekeim apja, és cseppet sem igyekezett nem nevetni.
A lányok sem, bár a nagyobbik arcán láttam némi részvétet. Ahogy eltűntek, elvégeztem az utolsó simításokat a fejemen, de a szemem nem volt jól. Kezdett mind jobban bepirosodni, valószínűleg a festék egyik összetevője nem tetszett neki. Szúrt, csípett, de nem tehettem mást, hagytam.
És megjelent nem sokkal később az a „kedves” sofőr is az ajtóm előtt. Éreztem, hogy nagyobb a baj a kelleténél. Azonnal megkérdezte, hogy nem szándékozom-e napszemüveget viselni.
Ez jó ötletnek tűnt. Elvégre hét ágra sütött a nap odakinn, és bárhová is megyünk, ott is sütni fog, tehát adva van a megoldás. Közben meg könnyeztem rendesen, emiatt úgy nézhettem ki, mint egy gyászoló fekete özvegy, akinek nem volt otthon fekete cipője, ezért véletlenül pirosba bújt, hogy legyen min csámcsognia a temetés többi résztvevőjének.
– Mehetünk, asszonyom? – kérdezte a sofőr halálos udvariassággal.
Asszony a nénikéd, gondoltam haragosan, pedig nem voltam már hajadon két égetnivaló lánnyal, mégis szíven ütött. Bólintottam, és máris kint voltunk a házból. Esküszöm, a kocsi is hozzám öltözött, mert fekete volt, ezért, ha nagyon igyekeztem volna, talán láthatatlanná is válhattam volna a süppedős ülésekben.
A gazdagság, az gazdagság, nyugtáztam idegesen, és továbbra se értettem, hogy kerülök én ebbe az egészbe. Volt egy megszokott, unalmas életem, senki és semmi nem mozdított ki a komfort zónámból, erre most a nagy számat is beleszámítva, lapulok, mint nyúl a bokorban, mert egy jó pasi szemet vetett rám. Urambocsá’ el akar venni.
Éreztem, hogy ez csak rossz vicc lehet, miközben áthaladtunk a városon, ahol a forgalom olyan volt, amilyen, majd a Városliget mögötti, melletti utcák egyikébe kanyarodva rájöttem, hogy basszus, én egy olyan világba tartok, amelybe nem biztos, hogy tartozni szeretnék.
És tényleg. Amikor a csodálatosan fekete, csodálatosan kényelmes jármű megállt, kinézve, tátva maradt a szám. Klasszikus palota előtt álltunk, olyan oszlopos, tornyos volt, mint a mesében, és ahogy a nap rásütött, esküszöm, csillogott a fala. Jó, nem csillogott, de én azonnal összecsináltam magam. Hogy kerülök ide? Minek jöttem?
– Azt hiszem, nem érzem jól magam! – mondtam ki, amit gondoltam, vagyis kimondtam, de nem kellett volna.
– Nem lesz semmi baj! – szólalt meg a sofőr somolyogva. – Szervkereskedők és donorok találkozója várja odabenn, ne aggódjon túlságosan, rendben van a szíve, nem?
Kicsin múlott, hogy bele nem rúgtam. Már nyitottam is a szám, hogy mondjak valami frappánsat, amikor nyílt helyette a vaskapu, mi más, és megjelent Marcell. Ahogy megláttam, már biztos voltam benne, hogy végem. Miért van az, hogy vannak férfiak, akiktől abszolút elalélnak a nők? És ezek a férfiak tudják is és élvezik! Nem komolyan kérdem, csak fel vagyok háborodva, ennyi.
– Mónika! Fantasztikusan nézel ki! – mondta és megpuszilt. Kész Amerika! Nem, én ebben nem akarok részt venni, kiabált belül valaki, de én nem akartam meghallani. Hű, milyen illata volt!
– Köszönöm, te is! – Valóban nyálcsorgatóan elegáns volt, kis mosoly játszadozott a szája körül. Majd megfogta a karom és odasúgta:
– Alig vártam, hogy lássalak! Hiányoztál!
Ránéztem, és nem hittem el szavát sem.
– A szemüvegre odabent nem lesz szükség – tette hozzá.
– Ki tudja? – mondtam zavartan, és levettem.
Marcell elnevette magát.
– Semmi gond, van szemcseppem, és jobb lesz! Bárhogy igyekszel, nem tántorítasz el!
– Komolyan mondod? Ne aggódj, van még egy-két ütőkártyám!
Kicsit meglepődött, de mielőtt beléptünk volna a tágas bejárati ajtón, kimondta azt a mondatot, ami pláne nem nyugtatott meg:
– Minden, ami odabent történik, látszat! És ne hidd el!
– Ettől egészen jól érezem magam! –suttogtam.
– Arra gondolj, én melletted vagyok! Semmi más nem számít!
Úgy tűnt, eljött a kivégzésem ideje. Az ajtó kinyílt, és odabent egy mesevilág várt. Hamupipőke lába meginogott, és abban a pillanatban Hófehérke lett, bár szívesebben változott volna griffmadárrá, hogy kirepülhessen az ablakon. Piros szemekkel.
Kép forrása: Pinterest
