Másnap reggel elaludtunk. Alig tudtam felébreszteni a kisasszonyt. A születésnap úgy látszik, kimerítette, de engem is. Persze engem lelkileg. Eszembe jutott a gyűrű is, de egyelőre nem tudtam, mit kezdjek vele. Adtam egy kakaót Noncsinak, majd hosszas nógatás után bepakoltam a kocsiba, majd száguldottunk az oviba. Nem sejtettem, hogy csak pár órán át tudok a munkámmal foglalkozni, mert belázasodik. Gondolom, a jég mégse volt a legjobb ötlet. Vagy egyszerűen bujkált benne valami előző nap is, csak mára jött ki.
Ahogy vezettem, és elsuhant mellettem a város, az járt a fejemben, hogy mennyire jó lenne megtalálni a gyűrű gazdáját. Nő lehetett, mert apró ékszer volt.
Gondoltam, beütöm a dátumot a Google-ba, hátha kidob valamit, de nem vezetett célra. Abszolút hülyeségek jöttek elő, mint a híradó meg valami vásár időpontja. Ez nem jó út, jöttem rá. Marad a média, a közösségi oldalak. Ennyit megér, határoztam el, és kiposztoltam pár helyen. Abban bíztam, hogy valakinek csak jelent valamit, de senki nem jelentkezett.
Azt nem árultam el, hogy a dátumot egy karikagyűrűben találtam.
Sokáig nem bajlódhattam vele, mert hívtak az óvodából. Noémi nincs jól, mondták, érte kell mennem. Felsóhajtottam. Ha élne az anyja, akkor biztosan ő szaladna, sőt tudná, mire van szüksége, amivel a leggyorsabban csillapíthatja a lázát, én azonban csak a patikában szobroztam tíz percet, mire valaki a segítségemre sietett.
Otthon nem volt már sok dolgom, mert kis bogaram szinte azonnal elaludt. Néztem lágyan elterülő fürtjeit, rózsaszín arcocskáját, ahogy magához szorítja azt a kis plüss vackot, amit annyira szeret, és megértettem, nekem rajta kívül senkim sincs. Hiába vannak rokonaim, barátaim, senki nem ad az életemhez annyi pluszt, mint ez a csöpp gyerek, aki egy darabja a feleségemnek és természetesen nekem is.
Még szerencse, hogy otthon is tudtam dolgozni, aminek az lett a következménye, hogy észre se vettem, hogy üzenetem érkezett. Az egyik posztom alá valaki odaírta, hogy neki nagyon fontos ez a dátum, de nem szeretné közhírré tenni. Megírná privátban, de tudnia kell, miről van szó.
Azonnal válaszoltam neki. Nem árultam el, csak annyit, hogy találtam valamit, és bele volt vésve.
– Egy fehérarany karikagyűrűt? – kérdezte. Annyira meglepődtem, hogy szóhoz se jutottam. Csak pár óra telt el, és már jelentkezett is valaki? Viszont a leírásnak megfelelt.
Megkérdezte, felhívhat-e? Megadtam a számom, és azonnal megcsörgetett. Egy végtelenül kellemes hangú lány szólt bele, és elmondta, úgy hiszi, a folyóparton veszíthette el egy éve, de álmában sem gondolta, hogy valaki megtalálja. A gyűrűbe az esküvőjének időpontja volt vésve, és ha megnézem, biztosan van benne egy G. betű is.
Felálltam, kivettem a zakóm zsebéből, megforgattam, és valóban volt benne egy G.
– Ne haragudj, hogy megkérdem, de hogyhogy ilyen gyorsan megláttad, hogy keresem a tulajdonost? – kérdeztem még mindig óvatosan. Nem értem, mitől féltem, mintha nem lenne nekem mindegy, hogy kié az a gyűrű.
– Nem én vettem észre, nem is vagyok fent nagyjából sehol, de anyukám igen. Nagyon izgatott lett, mert biztos volt benne, hogy meglett a gyűrűm.
– Nos, kedves…
– Nelli. Petronella – hangzott a válasz.
– Kedves Nelli, akkor szerencséd van, mert egy tündér megtalálta. Mellesleg igen ritka neved van.
A lány felnevetett.
– Hogy én ezt hányszor hallottam már! Miféle tündér? Nem te voltál?
– Nem, én csak apa minőségemben voltam jelen. A lányom volt a szemfüles.
– Á, értem már! Hálásan köszönöm! Hogy kaphatom vissza?
– Most sajnos nem tudok erre válaszolni, mert itthon vagyok Noémival, aki beteg. Egyedül nem hagyhatom. Épp alszik.
– Ne is! Nagyon megértelek. De tudod mit? – Itt elhallgatott. – Megmondanád a neved?
– Márton vagyok, de maradjunk a Marciban.
– Ahogy akarod. Mi lenne, ha elugranék érte? Nagyon hálás vagyok, hogy meglett, és tudom, hogy pár nap már igazán nem számít, de nekem fontos. Mindennél fontosabb.
Gondolkodom. Félig megértem, félig nem. Nem szívesen zavartam meg Noémi nyugalmát, de el kellett fogadnom, hogy az ismeretlen lány türelmetlen. Elvégre az ő gyűrűje.
Bólintottam, aztán észbe kaptam, hisz nem láthatja.
– Rendben – mondtam és lediktáltam a címem.
– Nem is laksz messze! Egy órán belül ott leszek. Mondd, a kislányodnak szabad csokit ennie? Már, ha majd jobban lesz?
– Szabad, de mértékkel.
– Igenis! – felelte kacagva. – És Marci…Köszönöm! Nagyon nagyon boldog vagyok!
Régen hallottam már valakit ilyen felszabadultan örülni. De jó, hogy örömet szerezhetünk, nyugtáztam és elköszöntem.
Kis betegem már ébredezett. Nem éhes, mondta, hiába tukmálnék rá bármit. Azért pár szem ropival elbajlódott. Megmértem a lázát, közben elmeséltem neki, hogy csodák csodájára meglett a gyűrű gazdája. Láztól fénylő szeme felcsillant.
– Ugye milyen ügyes voltam? Én találtam meg, senki más! – jelentette ki magabiztosan. Bágyadt, de nem hagyja el magát, ez tetszett.
– Hogyne lettél volna az! Pontosan olyan vagy, mint… – Elharaptam a mondat végét.
– Mint anya! – fejezte be. – És tényleg idejön valaki érte?
– Így van! De te maradj nyugton, pihenned kell!
– Nyugton maradok, de látni akarom én is! Jó?
– Jó, de innod kell! Nem szabad kiszáradnod.
Erre rám emelte méltatlankodó tekintetét, duzzogva csak ennyit mondott:
– Nem vagyok én fű!
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
