Gumicsizma Martini- 9. RÉSZ

 

Az előző részt IDE kattintva olvashatod! 🙂

A levegő jegesen hideg volt, de a nap szikrázó fénye vakítóan csillogott a megmaradt hófoltokon.

Postás Józsi a Jónás tanyája felé igyekezett a biciklijén, igen erősen tiporta a pedált. Sok száz kilóméter volt a kerékpárban, és Józsi lábában is, hiszen számtalanszor tekerte oda s vissza a falu hosszát, és a környező tanyákat. Egyetlen levélhordója volt a környéknek, és becsülettel el is látta a munkáját. Ha a lustaság mégis rátelepedett a hátára, vagy túl sokáig pihent meg a kocsmában, akkor bedobálta a főút elején lakó Kési Miskáékhoz az összes levelet. Mindenki tudta a faluban, hogy a saját postaládáján kívül, a Miskáékét is meg kell nézni minden nap, mert nem lehetett tudni, Józsi vajon ráért-e aznap széjjelhordani a küldeményeket.

Józsit bicikli nélkül nem lehetett látni. Egyedül élt egy faluszéli kis házban, és délutánonként, mikor végzett a munkájával, kivágta a fapalánkos kiskaput, és betekert a drótszamáron.

Egyenruhája nélkül se látta őt még senki. Tán civil ruhája sem volt, a falubéli esküvőkre, és temetésekre is zöld postásruhájában érkezett, eltéveszthetetlen volt a tömegben.

Postás Józsi igen érzékeny, és érzelmes ember volt. Folyton szerelmes volt, valós és képzelt nőnemű egyedekbe.

A mai reggelen Józsi igen fontos ügyben járt el. A földhivatalból hozott levelet az új lakóknak. Hallotta a kocsmában a Sörös Feritől, aki az árubeszerző Bélától hallotta, az meg az Erzsikétől, hogy új lakói vannak a falunak. Nők! Nagyvárosi nők!

Miután ezt meghallotta, másnap reggel reszkető kézzel bontotta szét az összecsomagolt levélhalmot, kiváncsian, érkezett-e valamilyen küldemény a nőknek. Nagyon szerette volna látni őket, de csak úgy, nézelődni nem ment ki a tanyára, őrá ugyan ne mondják, hogy mindenbe beleüti az orrát! Ő nem olyan!

De ma reggel mellé szegődött a szerencse. Ahogy a leveleket szortírozta, utcanév szerinti sorba rendezte azokat, ismeretlen név, de ismerős cím szúrt neki szemet.

Postás Józsi nagyot sóhajtott, arcára mosoly ült. Levette a szemüvegét, zsebéből szürkés árnyalatú, egykoron fehér zsebkendőt rántott elő, és akkurátusan megdörzsölte mind a tíz dioptriát.

Foghíjas mosolyát rávillantotta a borítékra. Igazított a gúnyáján, felpattant a biciklijére, és a többi levelet hátrahagyva útnak indult.

Mielőtt kikarikázott volna a tanyához vezető útra, útba ejtette a kocsmát, és lélekmelegítőként felhajtott két barackot.

A bicikli már rutinosan kerülgette a kátyúkat, és Józsi magába töltött gyümölcspárlat hatásától vígan szlalomozott. Eközben szokásához híven danolászott, dudorászott, mert a munkája meglehetősen unalmas volt, és két cím között ekként szórakoztatta magát.

A szántóföldön a varjak felkapták a fejüket, ahogy szállt a távolba a “Lehullott a rezgőnyárfa levele” című műdal, melynek csak az első két sorát ismerte a Józsi, és nem igyekezett a dal folytatásának utána járni. Beérte e csekélyke tudással, és az említett dalt igen nagy átéléssel énekelte.

Abszolút hallásáról meg volt győződve, és ha azt gondolta, nincs a közelben emberfia se, kieresztette a torkát, és szállt a dal…a bicikli szelte az utat, és a Józsi nagyon boldog volt, hogy felelősségteljes, és nagy horderejű feladat adatott meg neki ma reggel.

“…rezgőnyárfaleveeeeleee” nyújtotta meg Józsi a nótát egy balos kanyar után, és betekert a Reménypuszta előtti murvás útra.

A kövek nem voltak szinkronban a bicikligumikkal, így hát Józsi igencsak pattogott a nyeregben, ahogy a kerékpár kerekei döcögtek a göröngyös úton.

Míg haladt a tanya felé, elhatározta, hogy igen szép szólással, és választékosan fogja köszönteni a nőket, mert udvarias ember volt a Józsi, és gyengéje volt a szebbik nem. Le akarta nyűgözni a nőket, fantasztikus ékesszólásával.

 

Biciklicsengő hangját hallottam. Éppen a tűzhelyet sikáltam nagy elánnal, de megtöröltem a kezem, és kisiettem a tornácra.

Láttam, hogy a házhoz vezető úton, egy sildes sapkás postás kerekezik és méretes E betűt formáz a szájával, torkából hangokat ereget, és megállás nélkül nyomja a drótszamáron lévő csengőt. Egy perc múlva, a tornác előtt faralt a bicikli, postástól. Az lepattant a járműről, megállt előttem. A táskáját a hátára lendítette, bokáját összecsapta, majd a kezét a homloka elé rántva tisztelgett. Szája szólásra készült, de egy hang nem jött ki a torkán. A látványom valami oknál fogva annyira leblokkolta, hogy még egy köszönés sem esett ki a száján.

– Jó napot kívánok – szóltam hozzá barátságosan.

– … hmmm – jött a válasz Józsitól, aki fejben még az úton elképzelt monológot zsolozsmázta magában.

– Mi tetszik? – kérdeztem tőle.

Válasz még mindig nem érkezett, ám a postás a sapka alatt lévő fejebúbjától a gallérjáig elvörösödött. Belekotort a táskájába, és szó nélkül az orrom alá dugta a levelet.

– Itt ni… – szólt, majd a postáskönyvet is az orrom alá dugta, és rábökött a rublikára, ahol az átvételt kell igazolni.

– Harminckettő – mondta, már szinte szószátyáran, és a tollat is elém bökte.

Aláírtam, és visszaszolgáltattam a tollat könyvestől. Ez idő alatt a postás rákvörösen álldogált egyik lábáról a másikra.

Zavartan a táskájába süllyesztette a könyvet, a tollat, és a levelet is kikapta a kezemből. Azt is elnyelte a táska mélye.

Felpattant a drótszamárra, megbökte a sapkáját, lábait a pedálra helyezte, és peckesen, éles kanyarral visszaindult a faluba.

– A levél! – kiáltottam, és futni kezdtem a biciklispostás után. Az fékezett egy erőteljeset, akkorát, hogy majdnem átbucskázott a kerékpár szarván, majd a táskájába túrt, és a háta mögé hajította a levelet.

Ha nyár lett volna, és száraz idő, porzott volna utána az út, olyan sebességre kapcsolt.

 

Józsi  tudta, elveszett. Menthetetlenül beleszeretett az új nőbe. A visszaúton slágerek tömkelege kavargott a fejében, és válogatta, melyiket adja majd elő, mikoron szerenádot ad ennek a gyönyörűségnek éjszakánként.

– Te Nelli – szóltam be a konyhába, ahol barátnőm málnafagyi színű melegítőben, és ugyanolyan színű gumikesztyűben, zenére riszálva súrolta nagy elánnal a konyhakredenc oldalát. A zománcozott ajtók színe előtűnt a szutyok alól. Régi szekrény volt, zöld ajtókkal, hatalmas fiókokkal, és üveglapocskákból összerakott pohártartóval az oldalán.

– Tudod aranymazsolám, itt még a postás se normális! Köszönni sem tud, vagy néma szerencsétlen, nem tudom, és még a levelet is majdnem elvitte amit kihozott nekünk! Tény ami tény, széllelbélelt egy társulat lakik itt Botosmérőn, és én már azon sem lepődnék meg, ha egy tevekaraván vonulna keresztül az erdőn.

– Jaj, szívem -válaszolt Nelli -, a tevék Afrikában élnek, mit keresne itt egy karaván? Amikor Ivánnal Afrikában jártunk… – kezdett bele a mesébe, és én magamban legyintve rá, tovább folytattam a tűzhely súrolását. Fülemet még megütötte, hogy Nelli részletesen ecseteli, hogy akarták őt elrabolni a beduinok, mert azok szeretik a szőke nőket, de aztán inkább saját gondolataimba merültem, számbavéve a mai nap teendőit. De előtte még megjegyeztem:

– Megjött a tulajdoni lap, most már miénk a ház, te csadorkirálynő!

Nelli meg sem hallotta a megjegyzést, mert képzeletben, és két szekrényajtó lesikálása között, egy arab milliomosról ábrándozott, aki ismét jólétben és gazdagságban tartaná őt.

Délután háromra be is fejeztük a konyha renoválását. A benzinkútról hoztam gázpalackot, így nem kellett bajlódni a sparhelt begyújtásával. Összeszedelőzködtünk, és elindultunk a faluba.

Már sötétedett, mikor a kocsmához értünk.. Szűrt lámpafény szivárgott ki a homályos ablaküvegen keresztül.

Beléptünk a helyi söntésbe.

Már az ajtóban a fejünk köré tekeredett a mostanság divatos retro muzsikákat játszó rádióadóból szállongó dallam. A füstöt szelni lehetett a kricsmiben, átható és áporodott csikk és kocsmaszag fogadott minket megérkezésünkkor.

A falat haloványsárga meszelés fedte, hogy valaha fehér volt- e, nem lehetett megállapítani, az is lehet, hogy a tömény cigifüst színezte be a felkent fehér festéket.

A helyiség padlózata kockakövekből volt kirakva, a fekete-fehér apró kockákon sakkozni lehetett volna.

A söntéspult a bejárattól jobbra helyezkedett el, bádogtetején tálcára pakolt poharakkal, mosogatóval, kétkaros kávéfőzővel.

A sörcsap, cseppenő habbal a végén, magányosan ágaskodott az alumíniummal borított pult közepén. A mosogatótálca tele volt használt poharakkal, a peremén piszkosszürke szivacs hevert. A teljes falat betöltő polcon kommersz italok garmadája sorakozott, márkás italos üvegek csak dekorációként porosodtak. Fekete fémvázas székek kínáltak ülőhelyet, a támlát és az ülést fakópiros műbőr kárpit fedte.

A krimóban lévő emberek száma nem érte el a húsz főt. Ahogy beléptünk, minden fej, és szem felénk fordult. Svájci sapkák és kalapok mozdultak egyszerre, ahogy beljebb léptünk. A vizslató tekintetek először engem pásztáztak végig, majd Nellin időztek jó ideig.

Szemek kerekedtek, söröspoharak álltak meg félúton száj és asztal között, féldecis stampedlik koppantak a farost asztalon.

Nellit óva intettem a készülődésnél. Ha lehet, kellően visszafogottan öltözködjön fel, mert olyan helyre megyünk, ahol többnyire csak férfiak fordulnak meg, nők igen kevés számban.

– Szívem – szólt a ruháit a szekrényből kidobálva Nelli -, nekem olyan ruhám nincs! A szoknyáim nem érnek térd alá, a nadrágjaim pattanásig feszülnek a fenekemen! Nem azért dolgoztam annyit a szép formáimért, hogy ne mutogassam őket! Én nem járok susogós maciban, még egy bő szárú farmerem sincs. Mikor felöltözött, megvakartam a fejem.

Nelli felhúzta a leghosszabb farmerszoknyáját, ami a combja közepéig ért. A mellei kibuggyantak a dekoltázsából, a lábán tűsarkú bokacsizma volt.

Hosszú vékony vádliján új üvegszálas harisnya feszült, ezüstszínű dzsekije garantálta a felfázásból eredő vesegörcsöt. Haját hosszú loknikba pöndörítette, csókos száján az elmaradhatatlan szájfény csillant.

– Anyám – sóhajtott Dina – nem diszkóba megyünk plázapipi! Te tudod mit csinálsz, de egy hangot nem akarok meghallani, ha zaklatásnak leszel kitéve! Ne számíts a védelmemre!

Nelli meg sem hallotta a dohogásom, kilibegett az ajtón.

A falusi férfiak úgy néztek Nellire, mint tyúk a piros kukoricára. Barátnőm szorosan a nyomomban toporgott a kricsmi közepére.

A pult felé néztem. Annak másik oldalán egy nagymellű, erősen dekoltált harminc év körüli nő támaszkodott két kézzel. Arca szeplős volt, apró szemei közel ültek egymáshoz. Szemhéjain kék festék virított. Ajka cseresznye formájú volt, orra apró. Ami igazán feltűnő volt rajta, az a frizurája volt. A nyolcvanas évek tényleg megrekedt Botosmérőn, mert a hölgy haja vörösre volt festve, és napsugár formára tupírozva, sisakkeménységűre lakkozva.

A terem közepére léptem. A kocsmában néma csend volt, csak a rádió szólt halkan. Hangomat megemelve így szóltam:

– Helló emberek! Minden építőipari szakmunkás kap két kisfröccsöt! – és a pult felé intettem, invitálva az italozásra igényt tartókat.

– Az nem két kisfröccs, aztat itten úgy híjják hogy kukker – szólt egy piszkoskék színű munkásruhába öltözött idősödő férfi. Kérges kezével a szeme elé nyúlt, és úgy imitálta a távcsőbe nézést, és rám mosolygott foggal ritkán teleszórt szájával.

Előre lépett nyolc férfi, fiatalabbak és középkorúak is, és az informátor is hozzájuk csapódott.

– Maga is érti az ipart? – érdeklődtem tőle.

– Aztat én nem – bólingázott lábain a helyi szeszkazán -, de a kisfröccsöt én is szeretem.

– Vénboj, mennyé’ má’ a helyedre – szólt egy fekete hajú idősebb szaki, rádörrenve a lábain már alig álló figurára -, öt óra, oszt’ alig állsz a lábadon! Itten nyolc előtt nem illik berúgni!

– Soma bácsi! – mondta a megszólított, piszkoskörmű kezeit imára kulcsolva -, én nem is ittam ma még! Isten bizony! A Mari ma reggel csak egy kis borostejját csinált, aztat ittam meg, meg egy kis barackot! Csak egy kicsi, esküszöm, csak egy ampulla bévitamin volt Soma bácsi!

– Ej, Vénboj, te már nem javulsz – legyintett Soma bácsi, és felém fordult. – Jó napot kisasszony! Mink lennénk az építőbrigád. Köszönjük a meghívást a kisfröccsre, jómagam nem élek vele, nem iszom mást öt éve, csak málnaszörpöt. A többiek nevében nem nyilatkozom. Erzsike szólt nekünk, hogy embereket keres. Hát, ennyien vónánk a faluban építőiparban jártasak. És sajnos munka nélkül.

– Jó napot az uraknak! – köszöntem vissza, és igyekeztem Nellitől el, Soma bácsihoz közelebb lépni, de barátnőm továbbra is szorosan a nyomomban araszolt. Ahogy a hátam mögé bújt, úgy hajoltak el az asztalnál ülők, hogy minél többet lássanak belőle, mint kuriózumból.

– Dina – súgta a fülembe a tűsarkain tipegő Nelli -, engem itt bámulnak!

– Azon ne csodálkozz – súgtam vissza neki -, tíz centis szoknyában nem járunk kocsmába, ha csak nem akarjuk, hogy minden szem kocsányon himbálódzon!

Aztán ismét a melósok vezetőjéhez fordultam.

– Nagyszerű! Akkor Soma úr, azt hiszem, volna némi munkám a maguk számára. Ha ennyien vannak, akkor talán foglaljunk helyet egy asztalnál mindannyian.

A kocsmárosnő tekintetének kereszttüzében, a terem hátsó traktusába vonultunk. Erősen és igen csúnyán nézett, ahogy Nelli rápillantott. Nőstény rivalizálás szaga terjengett a levegőben.

Nelli a szoknyája térd alá húzogatásával volt elfoglalva, de a fránya anyag csak nem akart kinyúlni a kívánt méretre.

Igyekezett nem tudomást venni az őt fixírozókról, de a széke felé haladva, feszt hátrakapta a fejét, lesve, ki akar a szoknyája alá kukkolni.

– Rucikám, kisgalambom – szólt Soma bácsi a kocsmárosnőhöz -, hozz nekem egy málnát, a többieknek meg amit a kis hölgy rendelt.

Nyugtázva bólintottam Ruca kérdő tekintetére, és elkezdtük a megbeszélést a rájuk váró munkákról. Személyes ismeretséget kötöttünk mindegyik munkással, és egyeztettünk, mikor ejtik meg a ház alapos vizsgálatát, és a munkát.

Nelli szó nélkül szopogatta a kóláját, és félpercenként hárította el a helyi férfiak meghívását egy kisüstire.

Elkezdődtek az átalakítások. Soma bácsit jelöltem ki vezetőnek, és a lelkére kötöttem a többieknek, hogy apelláta nélkül kötelesek követni az utasításait.

A szállítók időben (mily szokatlan!) meghozták a kért építőanyagot. Napokig bújtam a netet, a megfelelő cégek keresésével.

A telefonom már kis híján a fülemre nőtt, de flottul lerendeztem mindent, és megrendeltem amire szükségünk lehetett. Éjszakánként dolgoztam, mert bár volt a bankszámlánkon pénz bőven, azért biztosítani akartam a vállalkozás beindítása alatt is a biztos jövedelmet. Elegendő volt néhány óra alvás, felpörögtem, és élveztem hogy létrehozhatunk valamit, ami egy új életet jelentett.

A fürdő a szakik keze alatt, néhány nap múltán végre normál tisztálkodóhelyiség formáját vette fel. A kőművesek beépítettek két zuhanyzót és egy sarokkádat. A falat halványzöld csempével boríttattuk, az egyik nagyobb szobából lett elcsípve néhány méter, és két különálló toalett lett kialakítva. Beszereztünk egy víztisztító berendezést is, hogy garantáltan egészséges víz folyjon a csapból. A konyhában a hangulata miatt meghagytuk a régi sparheltet, de új tűzhely került a régi helyébe, és megmaradt a nagy zöld tetejű és lábú asztal is. A kredenc is megfért az új konyhabútor mellett.

Nelli nagyon élvezte a dizájner szerepét, jó ízléssel volt megáldva, már ami a lakberendezést illeti. Sürgött-forgott a malterosvödrök és a szakik között, kávét főzött, szendvicset gyártott. Aztán este, a munka végeztével, az ölében hordta ki a sört és kevertet a melósok között.

Jeges pillantást vetett azokra akik a hátsóját bámulták, és elbocsátással fenyegette meg azt, aki a szépet próbálta tenni neki.

Azt terveztük, hogy a szobákat átalakítjuk, és hat darab kétágyas szoba lesz, az tizenkét fő vendégül látására éppen elég .Nem akartunk nagy létszámú csoportokat. Az irodám és a szobám egy helyen volt, ahol a szekrény tetején létezett a térerő.

Esténként oda kuporodtam fel, és intéztem a megrendeléseket, és dolgoztam. Feltornáztam a tetejére a laptopot, egy bögre jázminteát, némi kekszet, és végeztem a munkámat.

 

1 hozzászólás

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here