Mit mondhat egy anya a gyerekének, ha az rettenetes üzenetet kap? Mit mondhat, amivel megnyugtathatja. Zsuzsa úgy érezte, megszakad a szíve, amikor heteken keresztül figyelte Zsófit. Próbált vele beszélgetni, de a kislány lerázta.
– Nincs semmi anya! Fáradt vagyok! – mondta.
Biztos vitaminhiány, vagy egyszerűen túl sok már neki a különóra. Heti két angol, két tánc és még a sakk is. Egyiket se ő akarta, Zsófi ragaszkodott hozzá, hogy tanulhasson. Világéletben túlságosan szigorú volt önmagával szemben, és állandóan bizonyítani akart. Ez csak amiatt lehet, gondolta Zsuzsa, mert nem akarta őt megtartani. Épp az egyetem második évében járt, Szabolcs se gondolta komolyan, hogy gyerekük lehet, erre becsúszott Zsófi. Kezdettől fogva erős volt, kapaszkodott és hiába reménykedett Zsuzsa, nem lökődött ki. Ezt azonban soha nem mesélte el a lányának, le sem írta sehová, és Szabolccsal se beszélgettek róla, bár mindketten tudták az igazságot.
Ahogy megszülte, a kislány mintha mást se akart volna közölni, csak, hogy nem véletlenül fogant, nem véletlenül jött a világra. Jó baba volt, ahogy mondani szokás, evett, aludt. Szinte megfeszült az igyekezetben óvodásként is. Féltették, beszélgettek vele, de a lány nem tudott kiengedni. Mintha életét a nap minden percében igazolni akarta volna.
Negyedikes koráig nem volt semmi különös probléma vele, de aztán október elején szótlanná vált. Alig evett, kedvetlenül ment táncolni, és ha lehetett, kibújt az angol alól.
– Zsófikám, mi a baj? – faggatta rendületlenül, de a kislány nem válaszolt. Ha mondott is valamit, csak annyit közölt, hogy tanulnia kell, sok a leckéje. Ez nem volt igaz, mert látta, hogy hozzá se kezd, bámulja a könyveket üres tekintettel, és esténként se akar megnyílni, amikor bemegy hozzá elköszönni. Szabolcs nem vette ilyen tragikusan a helyzetet. Szerinte természetes, hogy egy tízéves lánynak legyenek titkai, olykor problémái, mert ez amolyan korosztályi sajátosság. Ő ebben nem hitt. Ha így lett volna, akkor biztosan kiszedte volna Zsófiból. Talán szerelmes és ezzel az érzéssel nem tud mit kezdeni?
Amikor felhívta az osztályfőnököt, ő is csak annyit mondott, hogy a gyerekek változnak, az egész osztály átalakult az utóbbi egy évben, de ő nem tapasztalt különösebb gondot. A gyerekek különben is gondosan ügyelnek arra, hogy ne előtte zajlódjanak az események. Zsuzsa ettől nem lett nyugodtabb. Érezte, hogy ennél komolyabb dolgokat rejt a felszín, és ha nem jár utána, a következményekkel nehéz lesz számolnia. Milyen következményekkel? Ezt sehogy sem tudta kideríteni, ahogy kislánya magába zuhanásának okát sem.
De azon a hétfőn, amikor meglátta a videót, sokkot kapott. Nem Zsófi mutatta meg neki, hanem Petra anyja, mert a lánya elküldte a barátnőjének.
A rövid filmen egy a lányával egykorú lány volt látható, aki kötelet tartott a kezében, és belebámulva a kamerába a következőket mondta:
Csakhogy tudd, gyűlöllek, te szemét ribanc. Legszívesebben a nyakad köré tekerném ezt a kötelet. Szinte érzem, ahogy rátekerem és húzom, te meg nem kapsz levegőt. Remélem, meg fogsz dögleni, te nyomorék! Az olyan lúzereknek, mint te, nincs helye a földön.
A videóban egy fekete hajú, fekete szemű lány fogta a kötelet és húzta egyre szorosabbra. Zsuzsa felsikoltott. Nem akarta elhinni, hogy amit lát, az igaz. De Petra azt mondta, hogy a lány az osztálytársuk, Eszter, és már évek első óta piszkálja Zsófit, de soha nem ennyire durván. Volt, hogy meglökte a lépcsőn, úgy, hogy leesett két lépcsőfokot. Elvette a tízóraiját és kidobta a kukába. Hiába mondták meg Marika néninek, mindent tagadott és nem lehetett rábizonyítani semmit. Olykor eltűnt Zsófi egy-egy holmija, vagy épp úgy talált rá, hogy rágó volt a sapkájába nyomva, vagy valaki ollóval belevágott a kabátujjába. Érdekes módon nem volt szemtanúja az eseményeknek. Mégis mindenki tudta, hogy Eszter áll a dolgok hátterében. Amikor az ofő megtudta ezeket a dolgokat, beszélgetett az osztállyal, játszottak is valami fura játékot, amelyben mindenkinek el kellett mondania, hogy kit kedvel az osztályban és miért. Majd le is kellett írnia.
Ott már az egyik, névtelen cetlin szerepelt, hogy gyűlöli Zsófit, de volt annyira rafinált, hogy nagy nyomtatott betűkkel írta, nehogy ráismerjenek a kézírására.
A videó, amit telefonnal készítettek, nem burkolt fenyegetést tartalmazott. Nyíltan kimondta, hogy Zsófi halálát kívánja. Zsuzsa lába remegett, ahogy nézte a sötét tűzben égő lány arcát, és el nem tudta képzelni, mit véthetett az ő lánya a másik ellen.
Kihez forduljon? Mit lehet ilyenkor tenni? Egy alsós gyereket nem vesz elő a rendőrség? Megpróbálta elmenteni a videót, de nem volt azzal tisztában, hogy mi van akkor, ha visszavonják. A nyomorult életbe a technikával, mondta, és lerogyott a székre. Várta, hogy Zsófi hazaérjen a szomszéd utcában lakó angoltanárától. Hogy kérdezzen rá? Milyen kérdésekkel forduljon a lányához, hogy ne zárkózzék be? Egyelőre a férjének sem mert szólni. Ült, nézett maga elé, és biztos volt benne, hogy ez az egész nem is valóságos. Nem lehet az.
Milyen gyerek mondana olyasmit a másiknak, hogy élvezné, ha megölné? Lassan besötétedett. Tízszer is megnézte a videót és mindannyiszor megállapította, hogy nem játék. Nem szórakozás ez, hanem a valóság, amelyben egy tízévesnél elszakadt a cérna. Hogy lehetséges ez? Mi történhetett, ami ezt váltotta ki nála? Legszívesebben elsírta volna magát, ha lánya vékony kis arcára, beesett szemeire gondolt. Miféle anya ő, hogy nem vette észre a bajt? Miféle szülők, hogy nem látták, hogy mi zajlik a lányuk lelkében? A fájdalom egészen mélyen lemarta szívéról a szemrehányás vékony takaróját. Amikor végre nyílt az ajtó, és belépett Zsófi, Zsuzsából hatalmas sóhaj szakadt fel. Itthon van! Sejtette, hogy az utcán nem lehet baja, de hogy engedje be másnap abba az osztályba, abba a közegbe, ahol ilyen fenyegetés éri?
– Édesem, beszélnünk kell! – mondta kedvesen, mire a lánya ránézett, és azonnal könnyes lett a szeme.
– Láttam a videót! – folytatta. – Holnap bemegyek az iskolába, megmutatom az igazgatónak, és eldöntjük, hogyan tovább.
– Ha ezt teszed, bajba kerülök! – felelte a kislány. – Nagyobb bajba, mint most. Hidd el anya, Eszter ezt élvezi. Csak annak örül, ha félek és kiborulok.
– Tudom, és sejtem, mert ekkora gonoszságra csak az képes, aki tényleg maga az ördög.
– Anya, én se vagyok jobb nála, ne hidd!
Azzal zokogni kezdett. Zsuzsa ettől még jobban megrémült. Mi a fenét beszél ez a gyerek? Hogy lenne már ő gonosz? Ismeri, ő szülte, nevelte. Jó kislány.
– Zsófikám, gyere ide, hadd öleljelek meg, és mondd meg, miért mondasz ilyeneket magadra? Nem vagy rossz! Hogy képzeled?
– De az vagyok. Olyat mondtam, amiért Eszternek van oka gyűlölni. Nem most, régen, amikor, még kicsik voltunk, de bekövetkezett.
Zsuzsa átkarolta a lányát és úgy simogatta a fejét, ahogy régen, amikor még bújós volt, és egészen kislány.
– Nincs semmi baj – suttogta. – Kérj bocsánatot, egy harag sem tart örökké. Azt mondtad, régen volt.
– Ezt nem lehet megbocsátani! Elsős voltam és undok. És amit kívántam, azt nem lehet visszaszívni!
Zsuzsa érezte, hogy a baj sokkal nagyobb, mint gondolta. Mit mondhatott Zsófi, amire nincs bocsánat? Simogatta a fejét lassú mozdulatokkal, és el se tudta képzelni, hogy mi rejtőzhetett abban a durvaságban.
– Zsófi! Nem lehet ekkora baj! Keressük meg Esztert és mondjuk meg neki, hogy abba kell hagynia a bántásodat. Beszéljünk vele és a szüleivel!
– Anya, hát nem érted? Azt mondtam neki, bárcsak meghalna az anyja. És meg is halt! – Zsófi ekkor már úgy sírt, hogy alig kapott levegőt. – Nem vagyok jobb nála, érted? Nem vagyok jobb, és megértem, hogy az én halálomat kívánja.
Zsuzsa megdermedt. Micsoda? Eszter anyja meghalt? Biztos nem azért, mert egy buta kislány ezt mondta. Ennek utána kell járnia.
Kép forrása: Pinterest
