Hókifli – 5. rész

– Felhívsz majd? – kérdezte.
A férfi elmosolyodott.
Tímea se adta meg a várakozás és a vágyakozás lehetőségét.
Neki is ugyanazt mondta, mint mindegyik nőnek. Igen, persze.

A sorozat többi részét itt olvashatod

Forró május köszöntött be abban az évben. Napközben nem egyszer harminc fok felett volt a hőmérséklet.

Jól esett a fény és a meleg a férfinak, mert azon a tavaszon ijesztően kihűlt a szíve. Már eszébe sem jutott ismerkedni, újabb kalandokat keresni. Nem volt kíváncsi senki életére, bajaira, és szenvedésére. Nem volt vevő a nevetésre sem. Úgy érezte magát, mint egy robot, aki nagyüzemi módon tesz-vesz. Tökéletesen ellátja a feladatát, de azon túl nem lép egy lépést sem előre, vagy hátra. Egy helyben toporgott.

 
 

Egyik nap, amikor már a munka sem adott neki megnyugvást, beült a kocsijába és céltalanul nekivágott a városnak. De a kocsik nem gurulnak csak úgy maguktól, még akkor sem, ha a vezetőjük nem mer szembenézni a döntésével. Húsz perces keringés után megérkezett. Mielőtt kiszállt volna, belenézett a visszapillantó a tükörbe és látta, karikás a szeme, sápadt a bőre.

Megrázta magát, és kicsit erősebben csapta be a kocsi ajtaját a kelleténél. A döntés megszületett benne, mégsem merte meglépni. Önmaga számára is szokatlan volt ez a bizonytalanság, hisz napjában jó pár kemény döntést kell meghoznia, most sem lehet ennyire óvatos. De azért tétovázott. A szív bonyolult jószág… Könnyen sérül.

A virágbolt előtt egy pillanatra megfordult a fejében, hogy talán egy szál rózsa jól mutatna nála, de túl giccsesnek gondolta. Jó lesz a terv anélkül is.

A kis pékség már messziről hívogatta. Furamód, a szíve is erősebben kezdett verni. Kicsit szégyellte magát, hiszen már nem volt gyerek, sem pattanásos kamasz, de úgy látszik, az ember szíve minden életkorban képes eszeveszetten kalapálni, ha szerelemről van szó.

Bár itt nem beszélhettünk szerelemről a szó hagyományos értelmében. A szerelem azonban nem mindig tűz és vad szívdobogás, olykor csak aprócska láng, ami arra vár, hogy valaki felszítsa és megmelegedjen mellette.

Gyorsan összeszedte magát, majd minden magabiztosságát a felszínre csalogatva, belépett a pékségbe. A kávé ismerős,  otthonos illata betöltötte a helyiséget. A polcokon sorakoztak a frissen sült kenyerek, egy fonott barna kosárban meg a vágott zsemlék. Mindegyik ropogós és hívogató volt.

Nem vette észre azonnal a nőt, mert az a pult takarásában pakolt.

Nem akarta megijeszteni, ezért addig várt, amíg az utolsó cipó a helyére nem került. Amikor a nő megfordult és rámosolygott, megdöbbent. Nem az a bájos arc nézett vissza rá, akit remélt.

– Parancsoljon! Mit adhatok? – kérdezte az eladó színtelen hangon.
– Egy kávét szeretnék kérni.
– Milyen legyen? Hány cukorral kéri?
A férfi felsóhajtott. Nem, ez nem az a kávé lesz, amire vágyott, már tudta.
– Kettővel és kevés tejjel.
– Rendben. Készítem. Még valamit?
– Egy kakaós csigát, ha kérhetem. A másik hölgy nincs már itt? Az, aki hajnalban szokott lenni.
Az új nő megrántotta a vállát.
– Nem tudom, melyikre gondol. Többen vagyunk.
– Akinek van egy óvodás kisfia.
– Á, Szofi. Ő mindig délelőttös. Miért kérdi?
– Csak szerettem volna megköszönni neki a kedvességét.

A nő közömbös arccal hallgatta. Aztán fogta a kakaós csigát, és finoman a zacskóba csúsztatta.

– Kész a kávéja is – tette le a pultra. – Vagy elvinné?
– Köszönöm, itt iszom meg.
– Rendben. Holnap reggel itt lesz, ha gondolja… – mondta a nő, és már fordult is el, mert egyszerre hárman jöttek be csacsogva, és ő azonnal megfeledkezett a kérdezősködő idegenről.

A kávé nem volt sem igazán édes, sem tejes. Olyan semmilyenízű volt, amilyet bárhol lehet kapni. Nem volt benne a nő varázsa, aki miatt ma betért.

Csalódottan vette tudomásul, hogy nem jött össze a terve. Az a terv, ami nem is volt terv. Csak egy könnyű gondolat, de így is elveszett a délutánban. Megitta a löttyöt és fizetett.

Úgy látszik, a sorsot nem lehet madzagon rángatni. Nem akkor küldi a jelet, amikor az ember a legjobban szeretné. Kilépve az ajtón nagyot szippantott a városi tavasz nem túl barátságos illatából. A fák már zöld árnyékot adtak, az ég valószínűtlenül kék volt. Ekkor hirtelen valaki nekiütközött. Teljes erőből belefutott egy gyerek a lábába.   A zacskó kiszállt a kezéből a váratlan ütközéstől.  A fiúcska riadtan felnézett.

– Jaj! – mondta ijedt szemekkel.
– Néha lassíthatnál, te kis szélvészkirály! – kiáltotta valaki. – Bocsánat, nagyon sajnálom!

Szofi!

A férfi elvigyorodott. A sors ma mégis jó kedvében volt!
– Semmi gond! – mondta kedvesen.
– Most látom, hogy elsodorta a brióst! – Szofi is meglepődött.
– Ma nem briós volt, viszont hókifli sem volt benne.
A nő elpirult.
– A múltkor sem… – tette hozzá a férfi pimaszul a szemébe nézve.
– Igaz – válaszolta az, de nem magyarázta, miért. – Ha visszajön, szívesen meghívom, amire szeretné. A fiamat meg odakötözöm ezalatt egy asztal lábához.

Azzal már nyúlt is a kilincs felé, pontosan egyszerre a férfival. A bőrük épphogy súrolta a másikét, de az a súrlódás most bizsergető volt.
– Tudja mit! Legyen! Egy feltétellel!
– Benne vagyok. Mondja!
– Meghívnám vacsorázni valahová.
– Vacsorázni? Miért? Ekkora veszteség nem érte…
A férfi felnevetett.
– De érni fog, ha netán nem fogadja el a meghívásom.

A nő az ajtó üvegén keresztül látta, hogy a fia épp beszédbe elegyedik egy hölggyel.
– Nem egy félős fajta – gondolta. – Nem úgy, mint az anyja.
– Mit válaszol? Eljön?
– Ugye, nem egy potya hókifliért teszi? – kérdezte Szofi incselkedve.
– Talán! Ha ez azzal jár, hogy megismerhetem, akkor gyakran erre járok majd, és igyekszem a kis szélvész útjába kerülni.

Ezen mindketten nevettek.

– Akkor holnap nyolckor?
– Igen, nyolc az jó lesz. Az indiai itt a sarkon?
– Nagyon szeretem az indiai kaját. Várni fogom.
– Anyaaa, gyere már be! – kiabálta ekkor egy hang, aki már türelmetlenül várta, hogy habos kakaót kaphasson.

Szofi arca megtelt élettel. Ránézette a férfira és tudta, ott lesz nyolcra. Ebben semmi meg nem akadályozhatta.

A férfi felsóhajtott. Lehet, hogy az élet mégiscsak tartogat váratlan meglepetéseket egy hétköznap délután is?

VÉGE

Előző rész

fotó: Pinterest

Imre Hilda
Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here