Ahogy végigmért, tudtam, hogy mondani fog valamit. Ott téblábolt mellettem, de nem töltött kávét magának, nem keresett cukrot, csak várt. Belefeszült a szó, és ki akarta robbantani magából, csak épp a kanóc végét nem találta. Új volt, pár hete érkezett, és az aprócska konyhában már azt suttogták róla, hogy olyan vallásos, hogy a pápa elbújhatna mellette. Nem igazán érdekelt, mert bár én sosem hittem istenben, elfogadtam, hogy másoknak könnyebb hozzá menekülni a valóság elől.
Soha nem káromkodik, ezt mondta az első napokban, amikor elhangzott egy-két kurva életbe meg baszd meg a többiek szájából. Ő egy másféle rendhez igazodik, amelyben az emberek jobbá válnak, vallotta meg egy másik kolléganőnek, aki hangosan becsmérelte az egyik ügyfelet. Ez a felsőbbrendűség felbosszantott, de nem tettem szóvá, hiszen voltunk néhányan, akik bűnösök voltak a szemében, ez hamar kiderült. Jobbnak láttam elkerülni még akkor is, amikor arról bölcselkedett, hogy a döntéseknek következményei vannak. Akkor is, ha az ember nem beszél róluk. Ettől a közhelytől megborzongtam, és alig bírtam visszanyelni, ami a nyelvemen volt. Nem nekem célozta, csak általánosságban fecsegett, ezért inkább elmerültem a papírjaimban.
Ahogy múltak a napok, éreztem, hogy figyelni kezd. Ahogy én is őt. A hangsúlyait, a szüneteit, ahogy túl sokáig időzött egy-egy szónál. Felelősség, élet, döntéshozatal…Ilyesmiket emlegetett, és ezekkel a jelenléte kínossá vált. Már azzal, ahogy kigördültek a száján a szavak, sejtettem, hogy készül valamire. Tudja. Ugyan honnan tudhatná a titkom, hiszen nem volt tanú. Nem mondtam el senkinek, nem gyóntam meg, és csak egy nap volt az életemből. Egyetlen döntés, amelyet én nem erkölcsileg éltem meg, hanem logisztikaként. Meg kellett szerveznem, hogy otthon ne tudja senki, mert nem élték volna túl a szégyent. Csak a nagynéném kísért el, de ő is magamra hagyott, és csak értem jött órákkal később. Ő nem mondhatta el egy idegennek.
Egyik délután, amikor Berta, nevezzük meg végre, elsétált mellettem egy meghívót tett elém.
– Nem erőltetek semmit – mondta színtelen hangon. – Csak hiszek abban, hogy aminek ki kell derülnie, az ki is fog.
Meghökkentem, mégse nem kérdeztem vissza. Aki hívő, mindig úgy válaszol, hogy ne értsen belőle semmit a kérdező. Ezt már ismertem, nem voltam kíváncsi a bebetonozott szlogenekre. Megráztam a fejem, és eltoltam magamtól a papírt. Aznap a liftben mondta ki. Együtt szálltunk be, egyszerre nyomtuk meg a gombot, amikor rám mosolygott, és kibökte:
– Tudom.
Várta, hogy reagáljak, hogy megmagyarázzam, mert ezek az emberek mindig számítanak valamire.
– Isten megbocsát, ne félj! De a rendet helyre kell állítani! – tette hozzá.
A lift megállt, ő kiszállt, és azzal a felsőbbrendűséggel, amit csak a hitből meríthetett, elindult a parkoló felé. Remegett a lábam. Tudja? Ugyan honnan és miért említi nekem? Fenyeget? Nem tettem semmi olyasmit, ami törvénybe ütköző lett volna. Tizennyolc múltam, amikor elvetettem a babát. Tény, hogy éretlen tökfej voltam akkoriban, de egy abortusz még nem halálos vétek. Vagy igen?
Másnap már nem várt közös alkalomra. Egyenesen az asztalom mellé lépett. Folytatni akarta, látszott rajta. Folytatni mit? Nem volt se pap, se az Isten, aki talán számonkérhette volna a döntésem.
– Nem tartozom neked vallomással, de bűnbánattal sem! – mondtam ridegen. Meglepődött. Látszott, hogy nem szokott hozzá, hogy valaki visszatámadjon. Inkább hallgatnak, magukba szállnak, és ekkor a fanatikusok előrántják lángoló kardjukat, hogy még nagyobbat sújtsanak vele.
– Igen? Megöltél valakit, és azt mondod, nem felelsz érte? – mosolyodott el. – Akkor te semmit nem tudsz a világ rendjéről, vagy arról, hogy Isten könyörületes.
– Talán nem. De ehhez neked semmi közöd.
– Én egy katonája vagyok, aki segít azoknak, akik eltévelyedtek. Hát nem érted, hogy csak azt szeretném, hogy neked jobb legyen?
Ránéztem. Pengeszája olyan csíkká vékonyult, hogy szinte nem is látszott. Csúnya és öreg volt a szeme, tekintete pedig megvetést sugárzott. Nem lehetett több negyvennél, mégis úgy látszott, mintha a keserű élet naponta csepegtetne egy kisebb adagot magából a lelkébe.
– Nem, te azt szeretnéd, hogy mennybe magasztalhasd magad! – mondtam ki nyíltan, amit minden hozzá hasonlóról gondoltam.
Ők azok, akik elkönyvelnek. Akik nem keresik az igazságot, a felével is megelégszenek ahhoz, hogy magukat jobbnak érezhessék. Ők úgy hiszik, tudják, amit más nem. Azt a fajta igazat, ami csak az ő fejükben tanyázik. Sajnáltam és meg is vetettem abban a pillanatban.
– Az a gyerek téged választott! Neked küldte isten! – suttogta. – Már akkor láttam, hogy nem érdekelt.
– Honnan láttad?
– Ott voltam. Még nem is sírtál. Csak a telefonodat nézegetted.
– A kórteremben?
– Ott, te szerencsétlen! Nem mindegy? Mások a helyedben összeroppantak volna, de a te arcodon nem volt bűnbánat. Egy gyilkos vagy, a legrosszabb fajtából.
Kis híján elnevettem magam, mert még soha senki nem nevezett gyilkosnak. Igaz, hogy nem is tudott a babáról, de ha minden nőt így hívnánk, aki keresztülment azon, amin én, akkor sokan lennének a börtönben rajtam kívül. Mégis fájtak szavai. Tizenöt éve történt, és nem feledtem. Azóta született egy lányom, de eszembe jutott olykor, hogy az az első is talán egy ajándék lehetett volna… Nem lett, és ezt a kínt nem akartam magammal hordozni. Erre Berta feltálalta nekem. Legszívesebben megütöttem volna.
Mivel nem feleltem, nem tudta folytatni. Este, lefekvés előtt egy pillanatra eszembe jutott Isten, a magzat és az a lány, aki akkor voltam. Nem akartam a múltat magammal vinni. Újraértelmezni sem. Nem vittem tovább akkor sem. Az akartam lenni, aki vagyok, egy Berta-féle engedélye nélkül. Isten jóváhagyása nélkül. Feloldozást sem kértem, így nem is kaphattam.
Másnap nem szólt hozzám. Elkerült, és ennél jobban nem örültem semminek. Egy hónappal később átkerült egy másik emeletre. Már nem láttam fehérre meszelt arcát, amelyben elveszett a hitet szajkózó ajka. Az életem változatlan maradt. A mérce, amelyen majdnem megítéltettem egy földi halandó által, megszűnt. Hogy később majd el kell-e számolnom azzal, hogy gyilkoltam, nem tudhatom. Ki fog derülni, de Istent, ha létezik, nem Bertának hívják, ebben biztos voltam.
Fotó: Pixabay: https://www.pexels.com/hu-hu/foto/fekete-feher-vallas-konyv-keresztenyseg-208397/
