J+Zs – Egy nem egyszerű szerelem története 11. rész

Judit – Most ki hazudik?

Szinte kábultan esem haza. Minden, amit eddig jónak hittem, lassan bemocskolódik. Nemrég még boldog voltam, és eszembe sem jutott, hogy ez ennyire zavar valakit.

Legfőképpen Rékát, aki bizalmas barátnőm. Hogy lehet az, hogy ennyire megváltozott és elromlott benne minden? Őt és Ágit is nagyon kedvelem, és tudom, hogy a felnőttkorban megmaradt barátságok igazán értékesek. És most tévedek? Mégsem az, akinek mutatja magát? Hogy az ördögbe tudta ennyire megjátszani magát? Ahhoz viszont nincs erőm, hogy felhívjam és számon kérjem. Ma semmi esetre sem.

 
 

Épp elég visszaidéznem Zsombor arcát, amikor elmondom neki, hogy anyja milyen ötlettel állt elő.

El se hinném, hogy ilyesmi lejátszódhat benne, de úgy látszik, mégis. Az a nő, akire mulatságos lenne azt mondanom, hogy a jövendő anyósom, meg akart venni. Úgy kilóra, mert azt hiszi, hogy pénzért valóban minden kapható. Még a szerelem is, pontosabban egy szakítás, amely által felszabadul a fia. Így mondta: felszabadul. Mintha én tartanám fogságban.

Azt kérdezte tőlem, mennyi lenne a szakításom ára? Mellékesen megjegyezte, hogy ne reménykedjek abban, hogy Zsombor elvesz, és majd akkor fogok vele együtt sokat örökölni, ha majd ők meghalnak. Ha kell, inkább kizárja a fiát a végrendeletből, de nem szeretné, hogy egy idegen nő, értsd én meg a gyereke részesüljön belőle, mert a fia idióta döntéseket hoz.

Zsombor arca olyan fehér lett e szavak hallatán, hogy azt hittem, rosszul lesz. Kétszer is megkérdezte, hogy biztosan így fogalmazott az anyja? Sajnos, nem hazudhattam neki mást, mert pontosan ezt mondta.

A mennyi az annyi kérdést nem jártuk körbe, csak azt válaszoltam, hogy ez nem pénz kérdése. Erre az asszony gúnyosan kinevetett és közölte, kapok pár nap gondolkodási időt, és ha van eszem, akkor a lányomra is gondolni fogok, elvégre mindkettőnknek szüksége van a pénzre.

Zsombor nehezen tért magához és éreztem, hogy dühe olyan hatalmas, mint még soha. Talán jobb lett volna, ha nem mondom el neki? Vagy simán le kellett volna ráznom azt a beképzelt, fennhéjázó nőszemélyt, aki valószínűleg a képembe nevetne, ha azt mondanám, a  szerelemnek nincs ára. Azaz van, de ő azt nem tudja megfizetni. Semmiképp nem akartam modoros és művi lenni, de még mielőtt átgondoltam volna, hogy mit válaszolok, az asszony letette, ugyanis éreztetni akarta velem, hogy ő diktál.

Zsombor megfogta a kezem és a szemembe nézve rákérdezett:

– Judit, van az a pénz, amit el tudnál fogadni értünk? Azaz pontosan nem értünk, hanem ellenünk.
– Nincs – válaszoltam.
– Biztos vagy benne? – kérdezte újra és közben az arcomat vizsgálta.
– Befejeznéd ezt a faggatást? – fortyantam fel. – Még mindig nem ismersz eléggé? Azt hiszed, hogy bárki, legyen az az édesanyád, vagy maga a jó isten egy bizonyos összeggel eltávolíthat tőled?

A szemem szikrázott a haragtól. Erre felnevetett és tudtam, hogy megkönnyebbült.

– Sejtettük, hogy nem lesz könnyű… Beszéltünk is róla, de ilyen akadályokra nem számítottam. Azt hittem, anyám egy intelligens, érző lélek. Tévedtem.
– Lehet, hogy az, csak egyszerűen nem tudja feldolgozni a tényt, hogy vagyok neked. Unokát akar és másféle nőt neked. Talán olyat, akit irányíthat.

Zsombor jóízűen elnevette magát.

– Még te mentegeted őt? El se hiszem. Nagyon haragszom anyára, és ezt nem is fogom eltitkolni előle. A külsőddel nem lehet baja. Te vagy a legszebb nő, akit ismerek. És okos is vagy, de erről nem foglak győzködni, tudnod kell.

Ilyen mondatok hallatán van nő, aki nem lágyul el? Tudtam, hogy csodálatos férfi és nem érdekel, hány éves, csak az a fontos, ahogy gondolkodik. Érett, felelősségteljes és szeret engem.

Istenem, annyira, de annyira szerelmes vagyok belé, hogy legszívesebben az utca közepén hagytam volna, hogy magáévá tegyen.

Tudom persze, hogy a szerelem a külső szemlélők számára sokszor megmosolyogtató meg nyálas, és talán én sem gondolkodnék másképp, ha nem lennék benne. De részese vagyok egy olyan különleges kalandnak, amit valódi szerelemnek hívnak. Ennél többet ember nem akarhat az élete során.

Most nem gondolok arra, mi lesz később, mi lesz tíz év múlva, mert ha nem ő lenne nekem vagy én neki, akkor is elsilányodhatna a kapcsolatunk. Akkor is beköltözhetne az unalom kettőnk közé, nem lehet mindig mindenkor a kor mögé bújni.

Ahogy ott álltunk az utcán a szürke ég alatt, nem gondoltam másra, csak arra, hogy mennyire fontosak vagyunk egymásnak. Majd valahogy lemeccseljük ezeket a dolgokat, és ha nem sikerül, akkor máshogy állunk a kapcsolatunkat ellenzőkhöz.

Másnap reggel azonban már nem bírtam tovább és felhívtam Rékát. Kértem, hogy ebédidőben keressen meg, mert okvetlenül beszélni akarok vele, de nem telefonon. Ezt nem értette, hiszen máskor mindent meg tudunk beszélni azon keresztül, de én most ragaszkodtam a személyes találkozóhoz. Nehezen múlt a délelőtt, alig vánszorogtak a percek.

Dél van, még benn ülök az irodában, negyed óra múlva már a szemközti kávézóban leszek és beolvasok egy olyan nőnek, akit szinte egész életemben ismertem. Fáj a szívem és még jobban fáj, hogy ezt kell tennem. Sajnálom, hogy elveszik minden, ami köztünk szép volt.

Felveszem a kabátom, és zakatoló szívvel indulok szakítani. Pontosan úgy érzem magam, mint egy nagy szerelem végén.

A kávézó letisztult, modern búrokkal berendezett egyszerű hely. Nincs benne sok otthonosság, de arra jó lesz, amire most használni akarom. Ha szabadban lennénk, talán kiabálnék, úgy fáj Réka viselkedése. Itt viszont nem tehetem.

Én érkezem előbb, egészen a terem mélyére húzódom és már messziről látom, ahogy közeledik a barátnőm. Arcán széles vigyor és vállán a szokásos barna válltáskája, ami akkora, hogy egy óvodásforma gyerek elférne benne.

Köszön, megölel, és úgy huppan le, mint aki nem is sejti, hogy most jön a feketeleves. Mindketten kávét rendelünk, ő még egy citromtortát, én semmi mást. A torkomban fészkelő gombóc nem hagyja.

– El nem tudom képzelni, mi fontos ennyire – mondja vidáman. – Hiába nézem a kezed, nincs rajta gyűrű, pedig azt hittem, Zsombor eljegyzett.

– Nagyon vicces vagy – mondom kimérten. – Azt hittem, nem kell elmondanom, hogy mindent tudok az üzelmeidről. Reméltem, hogy némi megbánást látok majd az arcodon.

Rám néz, és nem tudja, viccelek-e. A keze megremeg, ahogy a csészéhez nyúl, amit épp akkor tesz le elénk a felszolgáló.

– Nem értelek – mondja óvatosan. – Miről beszélsz?

– Az isten szerelmére… Tudod, miről beszélek. Az üzenetekről, a kocsim megkarcolásáról és el ne feledjem, a levélről.
– Igen, és? Nekem mi közöm ezekhez?

Aztán kimered a szeme.

– Judit, ne mondd, hogy azt hiszed, én voltam?! Hogy hiheted?

Annyira valóságos a döbbenete, hogy meginog a haragom. De eszembe jut, hogy egy magánnyomozó nem tévedhet. Pontosabban tévedhetne, de biztosan nem most.

– Tudom, hogy te voltál. Csak azt nem értem, miért vagy ennyire ellenünk? Ezt magyarázd el nekem! Aztán váljunk el, és felejtsük el, hogy barátok voltunk!
– Mondd, te megőrültél? Hallod?! Én vagyok itt! Én, aki mindig melletted voltam! Hogy mersz ilyesmivel gyanúsítani? Elment a józan eszed? Negyvennégy éves vagyok. Ahogy te is. Gondolod, hogy nem öröm nekem a te boldogságod? Már a második házasságom is a végét járja, és most titkon azon drukkolok, hogy neked se legyen jó? Meg vagy te veszve.
– Van bizonyítékom… Hiába tagadod. Csak piszkosul fáj, hogy ide jutottunk.

Felhördül. Olyan ideges, hogy a csésze egyfolytában ugrándozik a kezében.

– Halljam, nagyon érdekel, hogy miféle bizonyítékokról hadoválsz! Istenem, ha nem te volnál, már elküldenélek a picsába.
– Az üzenetek, amelyek Zsombornak érkeztek, a te telefonodról jöttek. A levélen felismertem a kézírásodat. Elég ennyi?

Hallgat. Nézi az arcom és tovább hallgat.

– Akárki állítja ezt, hazudik. Én nem küldtem egy üzenetet sem. Itt a telefonom. Nézd meg! – és odadobja elém úgy, hogy csattan az asztal fedele.

– Nem erről, ezt ismerem. A régebbi számról, amit pár éve még használtál.

– Micsoda? – kiált fel. – Azt  rég nem használom… Nem véletlenül cseréltem le. – Elhallgat és kifut az arcából a vér. – Imola – mondja halálra váltan. – Jézusom…

Én is elsápadok, és nem tudok kinyögni egy árva szót sem.

Előző rész
Következő rész:

J+ZS – Egy nem egyszerű szerelem története – 12. rész

fotó: Pinterest

 

 

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here