Zsombor – Tiszta vizet a pohárba!
Tegnap este úgy döntöttem, jobb lesz tiszteletemet tenni otthon és tiszta vizet önteni a pohárba. Nem telefonon akarom anyát elküldeni a francba. Ismerem őt, világéletében intézkedős és erőszakos volt, de azért volt benne annyi jó érzés, hogy bennünket békén hagyott. Mármint a családot. Apa biztosan nem menekülhetett előle, de vagy megszokta, vagy nem is hallja már meg, ha irányítani próbálja.
Viszont a lányok simán lerázzák és az öcsém is, úgy látszik, eljött az én időm, vagy annyira durvának ítéli meg a helyzetem, hogy nem ismer se istent, se embert? Nem számít, az ő fia vagyok, örököltem tőle némi makacsságot és elszántságot.
Ahogy végigvezetek a városon, látom, hogy az ősz végérvényesen átvette a hatalmat felette. A fákon egyre sárgábbak a levelek és a csúszós úton túl sokan menekülnek ki Pestről. Korán sötétedik, ami mindig rontja az ember hangulatát, az enyémet meg most pláne, amikor veszekedni megyek. Nem határoztam el előre, de hogy az lesz belőle, arra mérget veszek.
Juditra gondolok, aki elmesélte nekem, hogy Réka tagadta, hogy ő írogatta volna az üzeneteket. Még el is sírta magát, amikor megvádolta. Szereti Juditot, egész életében barátok voltak, számára evidens barátnője boldogsága. Azt azért hozzátette, hogy aggódik értünk, mert legyen bár 21. század, az emberek gondolkodása nem követi a század modern elvárásait. Ebben biztos van egy jó adag igazság, ha nem lenne, akkor most nem tartanék haza tisztázni az életem a szüleimmel, akik az én koromban már szülők voltak. Nem tudom, hihetünk-e a barátnőnek, mert ismerem a nőket, nagy játékosok. Képesek bármire, hogy kimásszanak a bajból… Ezt mégse mondom Juditnak, tudom, hogy megviseli barátnőjének ügye. Viszont Laca nem mondta volna, ha nem biztos benne. Ez nem kósza pletyka, ami alapján meggyanúsította őt.
Bekanyarodok a ház felé vezető kavicsos útra és újra meg újra elmosolyodom anyám angolok iránti szenvedélyén, mert a kert valóban olyan, mintha egy viktoriánus park közepén lennénk.
A kavicsok nyikorognak a kocsi kereke alatt, amikor fékezek. A bejárat felett ég egy lámpa, és a sűrű növényzet sejtelmes árnyékot vet az ajtóra. Csengetek, mert kulcsot nem hoztam.
Természetesen anya jön ajtót nyitni, tudja, hogy én vagyok, a kapufigyelőn látta.
– Szervusz, édesem! Mi szél hozott erre? – kérdi és megölel. Nagy színésznő, és most beveti minden tudományát.
– Szia, anya, remélem, nem zavarok.
– Itthon vagy, bármikor jöhetsz, ezt meg se hallottam – mondja és betessékel. – Iszol valamit? Vagy készítsek pár szendvicset?
Á, most a gondos anyuka szerepét játssza. Tudom, hogy ez is a repertoárjában van és nem mindig őszinte. Szeret engem, de azért szereti túljátszani a helyzeteket. Máskor eszébe sem jutna szendviccsel kínálgatni, közölné, hogy ismerem a járást, csináljak magamnak, ha kell.
Apa a nappaliban olvas. Felnéz az újságjából a szemüvege felett és arcán csodálkozás. Aztán hirtelen bevillan neki valami és elmosolyodik. Mintha erőt akarna sugallni, vagy már képzelődöm. Mindenesetre kényelembe helyezve magát várja a jelenetet.
– Ilyen gyakran se szoktál jönni, fiacskám – mondja, és hangjában melegség ül. – Esetleg egy kis konyakot vagy vodkát így lefekvés előtt?
Hét óra van, legfeljebb ő készül lefeküdni.
– Nem, köszönöm, de vizet innék!
Anya azonnal tölt.
– Baj van? – kérdi aggódó hangon. Ránézek. Csinos, mint mindig. Barna, elegáns nadrág és egy bézs garbó van rajta. Évekkel fiatalabbnak látszik a koránál. Hajában nincs ősz hajszál, és sminkje tökéletes, mintha készülne valahová.
– Szeretnék valamit megbeszélni veletek! – kezdem. – Azért jöttem el, mert ezt nem lehet telefonon.
– Nagyon komoly vagy – szól közbe szülőanyám, hogy éreztesse, kézben tartja a beszélgetés fonalát.
– Anya, kérlek, hadd, hogy elmondjam!
– Rendben, de nem kell ennyire véresen komolyan venned, akármiről is van szó.
Nem tudom, gúnyolódik-e vagy tényleg arra próbál rávilágítani, hogy az életet érdemes lazábban megélni. Utóbbi nem rá vallana.
Belekortyolok a vizembe és nagy levegőt veszek. Kellemetlen veszekedni velük, nem szeretek rosszban lenni a családommal, ezért igyekszem nem durván fogalmazni.
– Judit elmesélte az ajánlatod, anya.
Egyenesen a szemembe néz. Nem retten meg a mondatomtól, számított rá.
– És? – kérdi enyhe ingerültséggel a hangjában.
– Tudom, hogy nehéz elfogadnotok a helyzetet, de nem lesz más választásotok.
– Hohó, álljunk csak meg! – vág közbe apa értetlenül. – Egy szót sem értek. Avassatok már be, ha már a családfő vagyok.
– Anya pénzt ajánlott Juditnak, ha szakít velem és lelép. Sok pénzt, nem pár száz ezret – mondom szárazon.
Apa elkomorodik. Hirtelen nem tudja eldönteni, vállalja-e, hogy szembemegy a feleségével, akit szeret. Mindketten anyára bámulunk, aki dacosan a pohara után nyúl és konyakot tölt bele.
– Igen, ez történt. Úgy gondoltam, kézbe veszem a dolgokat. Zsombor, te most nem tudsz józanul gondolkodni. Biztosan elvette az eszed a jó kis entyem-pentyem a nővel. Muszáj valakinek a családban felnyitni a szemed.
– Te elfelejted, hogy felnőtt vagyok? Azt hiszed, hogy egy jó szex miatt elvennék egy nőt?
– Azt, bár remélem, nem így van. Mellesleg tudom, hány éves vagy, viszont azzal is tisztában vagyok, hogy ez most nagy kaland neked, meg eljátszhatod a nagyfiút, főleg velem szemben.
– Anya, te nem tudod, mit beszélsz! – kiáltom dühösen. – Nem kell semmit eljátszanom, mert nem vagyok gyerek, aki kuncsorog a szeretetedért. Tudom, hogy ez a helyzet nem könnyen emészthető. De hogy merészeltél pénzt ajánlani neki?
Felkacag.
– Ugyan mit tehettem volna? Van ember, akit a pénz nem hat meg? És nem láttam rajta, hogy annyira büszke lenne, hogy ne fogadná el.
– Mit tehettél volna? Mondjuk, semmit. Belenyugszol és kész. Mennyi pénz érek neked, mondd? Tíz, húsz, harminc milliót? Vagy mennyit?
– Zsombor, ne drámázz, nem áll jól! Én csak egy jobb életet akartam neked ajánlani. Úgy gondoltam, Judit lesz annyira korrekt és okos, hogy megérti, nem hozzád való. A pénz meg ráadás lett volna.
A düh szétárad a testemben. Várok, nem szólalok meg, mert ha most kinyitom a szám, oly módon sértem meg anyát, hogy abból egy életre szóló harag is lehet.
– Szóval, Judit nem fogadta el? – szólal meg apa nagy sokára. – Karakán nő, látszik rajta.
Anya villámló tekintettel méri végig.
– Te nem a fiad javát akarod? – kérdi ellenségesen.
– Dehogynem. És ha nem vennéd észre, akkor egy olyan nőt választott, akinek nem a pénze kell. Ha az kellett volna, akkor máris utalhatnád, és boldogan ülhetnél a kedvenc sorozatod előtt.
– Ez nem ilyen egyszerű. Mi van, ha az örökségre hajt?
Most apa nevet hangosan.
– Tudod, drágám, arra hajthat nyugodtan, mert húsz évünk még nagyjából van. Remélem… És gondolod, hogy hatvanpár évesen neki a te pénzed kell? És addig meg a fiunkkal él úgy, ahogy? No, nem éhezve, de azért nem is hatalmas gazdagságban.
Anya hallgat. Nincs meggyőzve, ez biztos. Lehajtja a konyakját és szólásra nyitja a száját. Mielőtt azonban bármit is mondhatna, én szólalok meg.
– Értsétek meg, nem tudjuk, mit hoz a jövő. Ha tetszik, ha nem, én Juditot szeretem. Ha ezt anya, te nem tudod elfogadni, legfeljebb nem jövünk hozzátok. Mi együtt tervezzük az életünket, és hogy az hogyan fog alakulni, ahhoz ne legyen közöd. Lehet, hogy nem fog sikerülni, az is lehet, hogy együtt öregszünk meg, de akárhogy is lesz, neked ebbe nem lehet beleszólásod. Megértetted?
– Rendben. Felfogtam, bár hatalmas ostobaságot követsz el. Nem értem, mit eszel azon a nőn, amikor tele van a világ helyes, aranyos lányokkal, akik boldogan szülnének neked gyereket.
– Ezt bízd rám!
– Zsombor, ha majd kitisztul az agyad, ne mondd, hogy nem szóltam előre. Az ilyen nők… – Legyint.
– Az ilyen nők szeretik a fiad – mondja apa csendesen és újra kezébe veszi újságot. Számára a beszélgetés véget ért.
Anya kibámul az ablakon, bár töksötét van kinn. Szája széle idegesen rángatózik. Érzi, hogy nem nyerhet, ezért döf még egyet végszóként.
– Rendben, édesem. Elfogadom, hogy most nem az eszed vezérel. Mindenesetre arra kérlek, hogy, ha legközelebb idehoznád, engem kímélj meg a találkozástól.
Feláll és pohárral a kezében elvonul.
Hallgatok. Minden a forgatókönyv szerint zajlott. Tudtam, hogy ez lesz, mégis fáj a szívem.
– Hagyd! – mondja apa. – Majd megemészti. Makacs, mint te. Ha meg nem, az az ő baja, mert ritkábban fog látni. Ez a te életed, anyád nehezen fogadja el, hogy nem szólhat bele mindenbe.
– Köszönöm, apa – mondom hálásan. Fantasztikus, hogy ilyen higgadtan és jól átlátja a helyzetet.
Elköszönök. Úgy érzem, megnyertem a csatát, de boldog mégse vagyok.
Előző rész
Következő rész
fotó: Pinterest
