Judit – Egy szörnyű találkozás
Amikor Zsombor elmesélte, hogy volt a szüleinél és megmondta nekik, hogy tehetnek bármit, ő engem akar, meghatódtam. Természetesen az anyja ellen kellett szólnia, mert az apja egészen más természetű, és tudom, hogy ő nincs ellenem.
Azt nem mondtam Zsombornak, hogy voltaképpen megértem az anyját. Nem a módszereit, inkább anyaként értem, mit érez. Nem ilyen nőt akart, unokára vágyik, és persze retteg attól is, hogy a fiát kihasználja egy tapasztaltabb nő. Ez lennék én, aki nem akarom kihasználni, csak szeretem, de ezt úgyis hiába mondanám. Nem lehet elhinni, hiszen teljesen más életszakaszban vagyok, mint ő, és ezért könnyebb rám sütni, hogy haszonleső vagyok.
Tizenöt év. Ha belegondolok, nem kevés. Már gimnáziumba jártam, amikor a szerelmem világra jött. Még totyogott, amikor én már randiztam azzal a pattanásos Lórival, akiről később kiderült, hogy füvezik. Így elváltak útjaink.
Nem, nem szabad ebbe mélyen belemenni, mert mindegy mi volt akkor. Most ez van és mi ketten tényleg egymás mellett képzeljük el a további életünket.
Érdekes módon az fel sem merült, hogy én bemutassam a szüleimnek. Mindketten hetven felettiek, egyikük sem beteges. Nagyon logikus gondolkodásúak és elfogadóak, mindig is ilyenek voltak. De talán most nem lennének. Sose voltak hasonló helyzetben.
Mielőtt munka után találkoznánk, úgy döntök, beszaladok hajfestéket venni és megpróbálok enyhe gesztenyeszínt varázsolni a hajamba. Néha jól esik a változás. Annyira sietek, hogy csak az utolsó pillanatban veszem észre Zsombort, aki szintén a belvárosban flangál. Nem egyedül.
Egy magas, formás nő van mellette, akinek átfogja a derekát. Megtorpanok. Melegem lesz.
A nő csinos, testhezálló ruhában van, a kabátját a karján viszi. Zsombor farmerben és egy vékony pulcsiban, hasonlóban, mint, amit a szülinapjára vettem neki. Szemmel láthatóan elmerülnek egymásban és nem vesznek tudomást az utca forgatagáról. Nem mozdulok, csak nézem, ahogy távolodva befordulnak a sarkon. Réka igazat mondott. Tényleg van valakije rajtam kívül, ezt nem lehet másképp magyarázni. A szív hazudhat, a szem aligha. Így viszont minden, ami körülöttem történik hazugság. Zsombor nem mondott igazat Rékáról, és a szüleinél sem járt valószínűleg. Semmi értelme az egésznek.
Állok a gyér őszi napsütésben és szó szerint gyökeret ver a lábam, de a szívem is az aszfalton.
Miért? Miért? Teszem fel a kérdést. A csaj fiatalabb nálam jóval és szebb is. Talán ezért. Ezt el is tudom fogadni, de akkor minek vagyok én? Hogy férek bele az idejébe, ha szinte minden nap együtt vagyunk? Aztán megválaszolom magamnak: nem minden nap. Vannak délutánok, amikor hazasietek, és természetesen ő bármikor találkozhat másokkal, nem kötött munkaidőben dolgozik. Azért most jól jön, hogy már nincs a cégnél. Nem bírnék bemenni holnap.
A sírás erősen kaparja a torkom, de egy drogéria előtt nem engedhetem meg magamnak, hogy zokogni kezdjek a fájdalomtól. Mindenki engem nézne… Ki lehet az a nő, aki ennyire elvarázsolta Zsombort, hogy képes félredobni mindent és hazugsággá silányítani kettőnk kapcsolatát?
Amikor Rékával találkoztam és be akartam olvasni neki, döbbenetes dologra jöttünk rá. Sokkal rosszabb volt a végeredmény, mint vártuk.
Sokára hittem el, hogy nem ő van ellenem, és amikor megfejtettük a rejtvényt, még durvább lett minden. Megbántottam őt, és oly módon vádoltam meg, hogy igazi bizonyítékom nem volt.
Ha becsukom a szemem, még látom riadt arcát, amely értetlen és kétségbeesett. És a legvégén, amikor rájön, hogy a telefon, amely őt lebuktatta volna, nem is az övé már. Jó ideje a lánya használja, Réka rég számot cserélt.
Imola huszonkét éves és egyetemre jár. Ismerem kiskora óta, visszahúzódó, magának való lány. Sose kerültünk közel egymáshoz, pedig a barátnőm lánya, majdnem én lettem a keresztanyja. Mégse értem, mi köze van hozzám, Zsomborhoz és az egész kapcsolatunkhoz. Vajon mit akar?
Ez ostoba kérdés. Ugyan mit akarna, ha nem azt, hogy szakítsak? Amikor megkérdem Rékát, hogy a lánya vajon ismerheti-e Zsombort, a fejét csóválja. Szerinte nem. Ugyan honnan? Akkor meg tényleg értelmetlen az egész. Az viszont bizonyos, hogy azt a telefont Imola használja, és ha ez így van, akkor ő küldi az üzeneteket.
Mindketten hallgatunk.
Ezen nem lehet nem megdöbbenni. Nem lehet nem kiakadni. Hogy jön a képbe a lány?
Réka halálsápadt és azt mondja, bármennyire nehéz is lesz, kideríti. Kéri, hogy ne hívjam fel Imolát, ne kérjem számon, majd ő lerendezi.
Nehéz ezt ráhagynom, de megértem. Gyorsan elköszön, és kéri, hogy várjak türelmesen, bízzak benne. Bármennyire kellemetlen is lesz a helyzet, leül a lányával beszélgetni, és fényt derít az indítékokra. Ebben maradtunk, de azóta nem keres.
Most hívjam fel és újságoljam el neki, hogy igaza volt egy másik nővel kapcsolatban? Valljam be, hogy mindenkinek igaza volt és olyan szerelem, amelyben eddig hittem, nem létezik? Ennél szánalmasabb dolog aligha van.
A vér lassan tér vissza az ereimbe. Hajfesték, jut eszembe. A legnagyobb fájdalom közepette muszáj valami másra gondolnom, mint magára a csalódásra. Ezért bemegyek az üzletbe és vásárolni kezdek. Mindegy mit, csak lekössön. Pillanatok alatt öt tusfürdő, két folyékony szappan, súrolópor, hajlakk és minden más belekerül a kosaramba, amikre nincs szükségem. Lekapom az első hajfestéket is, mindegy milyen barna, jó lesz. Fizetek és robotmozdulatokkal elpakolok.
Kilépve az ajtón nagyot szippantok az ősz illatú levegőből, mintha valahol avart égetnének. Még mindig gyönyörűen süt a nap, nincs ereje, de legalább próbálkozik. Ahogy én.
Eszembe jut, hogy Anitának carbonara tésztát ígértem vacsorára, így a szemközti bolt felé veszem az irányt. Mielőtt belépnék, a fotocellás ajtó kinyílik és ott áll előttem Zsombor azzal a lánnyal. Nevetnek, és a lány hozzásimul. Látnak engem, de egyikük sem reagál. Mintha átlátszó lennék. Elsétálnak. Még várom, hogy Zsombor visszanézzen, jelezze, hogy megismert, de ez nem következik be.
Mi a fene történik? Miért tesz úgy, mintha nem tudná, ki vagyok? És ezt a ronda játékot magas szinten űzi. Még a szeme se rebben. Egy nő enyhén meglök, mert nem fér el mellettem.
– Jó lenne, ha nem az ajtóban álmodozna! – mondja utálatosan.
Nem szólok semmit, felesleges. Megfordulok, és szapora léptekkel elhagyom a boltot. Ma nem lesz carbonara spaghetti az biztos.
Tudom már, mit kell tennem. Csak egyetlen dolgot: fel kell hívnom Zsombort, és meg kell kérdeznem, hogy tud ennyire szenvtelen lenni.
Állok a kopott fal mellett, az emberek jönnek-mennek és senki nem sejti, hogy lüktet egy ér a halántékomon. Megcsörgetem, csak a hatodik csengetésre veszi fel.
– Türelmetlen vagy? – kérdi kedvesen. – Én is alig várom, hogy este találkozzunk, de addig is örülök, hogy hívtál.
– Zsombor, te most szórakozol velem? – kérdem haragosan. Legszívesebben kiabálnék, de visszafogom magam.
– Judit! Mi a baj? Nem értem, mit kérdezel!
– Hogy mi a baj? – Hangom remeg a fájdalomtól. – Az előbb mentél el mellettem és nem vettél észre. Egy nő volt veled.
– Én? – kérdi döbbenten. – Még benn vagyok az irodában. Ki se mozdultam egész nap. Még ebédelni se mentem.
– Kérlek, ezt ne! Egy méterre voltál tőlem. Ugye nem hiszed, hogy összekeverlek valakivel?
Hallgat. Majd felnevet. Hangosan és megkönnyebbülten.
– Na, figyelj csak! – mondja, és bekapcsolja a videochat-et. – Szerinted, hol vagyok?
Valóban az irodát látom, világoskék ing van rajta, és úgy mosolyog, hogy a szíve menten kiesik a helyéből.
– Ez hogy lehet? – kérdem döbbenten. – Nem vagyok bolond! Láttalak!
– Dehogy vagy bolond! Egyszerűen nem engem láttál, hanem az öcsémet. Ennyi – nevet tovább és a szeme megvillan. Látom, hogy élvezi, hogy féltékeny vagyok.
– Ezt nem hiszem el! Ilyen nincs! – kiáltom.
– Jaj, dehogy nincs. Biztos azt a szélhámost láttad valakivel. Borzasztóan sajnálom, hogy sose említettem neked őt.
– De említetted, de mindig azt mondtad, az öcséd. Azt nem, hogy ikrek vagytok.
– A francba, ez tényleg így van. Öt perccel fiatalabb nálam, így mindig ő a kisöcsi. Sajnálom, hogy nem jutott eszembe beszélni róla. A családom elég rendesen bemutatkozott nálad, azt hiszem.
Ereimbe lassan visszatér az élet. Istenem, majdnem elfelejtettem, hogy mennyire normális, hogy eddig egyszer sem hazudott nekem. Ez ronda volt tőlem, de az vesse rám az első követ, aki nem lépett volna a csapdámba.
– Az öcséd… – mondom tétován, de már mosolyogva.
– Igen, bármilyen hihetetlen, van ilyen a világmindenségben. És Judit, mondtam ma már, hogy szeretlek?
Elpirulok, és úgy állok a töredezett aszfalton, mint egy kamaszlány: remegve és boldogan.
– Nem, ma még nem, de nem bánom, ha többször mondod.
– Akkor szeretlek, te bolond nő!
Mindketten nevetünk és az nem kifejezés, hogy nagyon szerelmes vagyok.
– Szeretlek – válaszolom zavartan, és közben az jár az eszemben, ideje meghívnom vacsorára, mégiscsak carbonara lesz. Anita talán megbocsájtja nekem, hogy vendégünk lesz. Nem is akármilyen!
Folytatás csütörtökön
Előző rész
Következő rész:
fotó: Pinterest