Ildikó ritkán gondolt az anyjára. Messze élt tőle, de ezt nem csak a távolságra lehetett érteni. Pár havonta eszébe jutott, talán fel kellene hívnia, de még akkor is halogatta a beszélgetést. Nem volt valódi beszélgetés köztük, mert Ildikó mindig hallgatott, az anyja meg mondta a magáét. Gyakran arról fecsegett, hogy ki halt meg, ki ment férjhez, vagy ki szült már megint. Jó véleménnyel senkiről sem volt. Viszont pletykázni nagyon szeretett.
Ilyenkor ő úgy tett, mintha érdekelné a távoli falu, de már régen elszakadt onnan, és csak a gyerekkora jutott eszébe olykor-olykor, ha egy régi filmet nézett. Anyja soha meg nem kérdezte tőle, hogy van, hogy megy a munka, netán boldog-e. Ez teljesen rá vallott. Miért kérdezte volna, hiszen nem érdekelte. Pontosan úgy viselkedett, ahogyan érzett. Felnőtt fejjel, amikor eljött otthonról, úgy hitte, megszabadulhat mindentől, amibe beleszületett. De ez nem volt igaz.
Egész gyerekkorában érezte, nem tartozik a családjához. Egyszer még meg is kérdezte az apját, hogy örökbe fogadták-e őt? Az apja meghökkent és felnevetett. Megnyugtatta, hogy ők a valódi szülei.
Mégis az a lappangó vulkán-érzés, hogy ő idegen a családban, nem hagyta nyugodni. Pár éve még titkos nyomozást is folytatott származása után. Semmit nem talált. Bele kellett nyugodnia, hogy ez a család, az ő családja. Ő ezt választotta.
Amint a tejbegrízt kavargatta, azon morfondírozott, hogy az őt választó két kislány vajon jól járt-e? Vajon érez-e hozzá hasonlót valamelyikük? Ennek a gondolatára jeges borzongás szorította össze a szívét. Lányai a hatalmas diófa alatt játszottak. A kockás takaró, amin hevertek, szinte kiragyogott a fűből. Mindkettő barna hajú volt és kék szemű. Az apjukra hasonlítottak. Mindenki ezt mondta. Ildikó is így látta, és kicsit bántotta, de aztán elszégyellte magát ezért a gondolatért. Csak nem féltékeny a saját férjére? Hiszen szereti.
Gergő jó apa. Játszik velük, olvas nekik. Ha kell, hagyja, hogy kirúzsozzák és a hajába színes masnikat tegyenek. A két kislány a mindene.
Ha együtt nevetnek, mindhármuk állán gödröcske keletkezik.
A lányok hangosan viháncoltak, amikor megszólalt a telefon. Szórakozottan látta, hogy anyja az. Márpedig ha ő telefonál, akkor vagy ég a ház vagy megnyerte a lottót. Egyéb esetben nem hívná.
– Szervusz, anya, mi újság? – szólt bele miközben igyekezett nem kiejteni a nyaka alá szorított telefont.
– Hallottad, hogy Józsi bácsinak agyvérzése volt? – kiabált bele az anyja a szokottnál is hangosabban. Hiába volt telefonja évek óta, egyszerűen nem tudta megérteni, hogy nem kell átkiabálni a láthatatlan vonal túl végére.
– Nem hallottam. Az ex-szerelmedre gondolsz? – kérdezte undok hangon.
– Igen, ne szemtelenkedj! Negyven éve volt és akkor gyönyörű fiú volt.
Ezt a történetet jól ismerte. A gazdag Szabó Józsi a faluból, a szőke szépfiú, aki minden lány álma volt, anyját választotta. Nem kellett neki Balog Piroska sem, pedig a lány egy rosszul sikerült báli este után Veronált vett be. De megmentették. Neki csak a barna, karcsú, nagy mellű Horváth Vica kellett.
Azon a bálon Vica csak Józsival táncolt. Az öregasszonyok azonnal kaján sugdolózásba fogtak. Mindenki elkönyvelte, hogy ebből lakodalom lesz, habár Józsi apja megmondta, a fia azt a lányt el nem veheti. Csóró is, szeplős is, és az anyja rossz életű volt lány korában. Milyen lenne Vica, ha nem olyan, mint az anyja? És neki lett igaza. Mármint a házasságot illetően.
Vica máshoz ment hozzá. Olyanhoz, akit nem szeretett, akinek túl szőrös volt a karja, és mindig izzadtságszaga volt.
Ildikó szomorúan gondolt apjára, akit alig ismert. Csak néhány emlékfoszlány bukkant fel a mélyből, ha erősen emlékezni próbált. Korán meghalt. Azt beszélték a faluban, nem bírta a szíve, hogy a felesége más szeret.
– Jól van anya, azt mondd, hogy van? – tért vissza gondolataival a mába.
– Azt beszélik, lebénult a bal fele. Beszélni is alig tud. De életben maradt.
Ildikó csodálkozva hallotta ki hangjából a szeretetet. Még a telefonon is átjött, hogy az anyja nem közömbös a férfi iránt. Negyven éve szerette, de máshoz kellett hozzámennie. Mint a mesében.
El kellett viselnie, hogy a Józsi megnősül, négy gyereke lesz, hogy boldognak látszik. Azzal a fájdalommal kellett élnie, hogy ez a szerelem örökösen csak szép emlék maradhat.
Akkor, életében először mélységes tiszteletet érzett anyja iránt. Megértette, hogy vele talán azért volt közömbös, mert benne annak a férfinak a vére folyt, akihez hozzá erőltették. Nem szerette lánya apját, hogyan tudta volna őt szeretni? Hát ezért nem lett több gyereke. Képtelen volt szeretkezni egy szívének idegennel.
– Meglátogatod? – kérdezte szokatlan kedvességgel. – Biztosan jól esne neki.
– Te bolond vagy. Hogy mehetnék oda? A gyerekei mit szólnának?
– Anya, ez nem számít. Már nem él a felesége, a gyerekei meg gondoljanak, amit akarnak.
Hosszú hallgatás volt a válasz.
– Itt vagy még? Jaj, a fenébe… – kiáltott fel.
A tejbegríz ez alatt katyvasszá állt össze. Erősen bűzlött. Nem kevergette.
A lábast kisikálni sem lesz egyszerű, fintorgott bosszúsan.
Ilyen a szerelem is… Ha túlfő, leég…
A konyha azonnal megtelt csípős szaggal. A vacsora elúszott.
– Anya, visszahívhatlak? – kérdezte idegesen. Észre sem vette a nyugtalan csendet.
Választ nem várva, kinyomta. Fél kézzel lehúzta a lábast a tűzhelyről.
Akkor ma virsli lesz este, döntötte el.
Mire kikaparta a barna trutymót és szódabikarbónával forralni kezdett benne vizet, el is felejtette a beszélgetést. Józsi bácsi számára csak egy öreg, kövérkés bácsi volt. Nem érintette mélyen, ami vele történt.
Három hét telt el anélkül, hogy beszélt volna az anyjával. Tombolt a nyár, éppen a Balatonhoz készülődtek, amikor a telefon kijelzőjén újra meglátta anyja nevét. Kicsit ingerülten vette fel. Ezer dolga volt, a lányok szeszélyeskedtek, a meleg is kivett belőle minden lelkesedést. Nem várta most ezt a nyaralást. És az anyja meg jön a sebzett szívével.
Kelletlenül hangon kérdezte:
– Anya, mi újság nálad?
Nem anyja szólt bele. Egy üres, szenvtelen hang adta tudtára, hogy Horváth Éva ma délután két órakor elhunyt.
Nem is fogta fel, amit hallott. Ugyan már! Ez egy rossz vicc?
– Kivel beszélek? Kérem, ismételje meg, amit mondott! – mondta értetlenül.
Egy ápolónő volt a helyi kórházból. A telefonban megtalálták a számát. Úgy volt benne: kislányom. Ildikó alig hallotta, amit a nő elhadart. Anyja rosszul lett, mire bevitte a mentő, már vissza is adta lelkét a teremtőjének. Így mondta. Csak annyit fogott fel, hogy kislányomként volt a címjegyzékben. Soha, egyetlenegy alkalommal sem hívta így az anyja. Anyja egyetlen kérése az volt, ne hamvasszák. Félt a tűztől. Viszont a temetésről mindenképpen sürgősen kell intézkedni a nagy meleg miatt.
Mire felocsúdott, már bontották is a vonalat. A feje majd szétesett a hirtelen jött sokktól. A szíve dörömbölt, mint kemény ököl a rozsdás vaskapun, ami végleg bezárult. A nyaralás ugrott.
Kicsomagolni nem nagyon kellett. A lányokra majd vigyáz a szomszéd néni, nekik menniük kell. Gergő nem lesz boldog, különösen azért, mert nem szerette az anyósát. Látta rajta, hogy milyen közömbös a lányával, így soha nem tudta megkedvelni. Elviselte, udvarias volt vele, de az a kevés alkalom, ahányszor találkoztak nem változtatta meg a véleményét róla. Úgy hívta, a jégcsapkirálynő. Minthogy az is volt. Az már más történet volt, hogy a szívének egy része miért fagyott meg.
Közeledett az első Halottak napja anyja nélkül. Majdnem három hónap múlt el a temetés óta. Nem sokkal utána kiürítették a házat.
Egyszer sem merészkedett vissza a vert falú házba azóta. A kertben óriási gazmező terpeszkedett, a szobák üresen kongtak. A szekrények, amelyektől nem tudott még megszabadulni, magányosan őrizték anyja ruháit. Nem sokáig időzött gyerekkora töredékei közt. Várta egy sírhant. Már elkészült a sírkő. Fakószürke volt, egyszerű és egy kis angyalka ült a kőlap közepén.
Fehér liliomot szorongatott, anyja kedvenc virágát. Szépen elrendezte a két virágtartóban a szálakat. Nem imádkozott, nem sírt. A gyönyörű novemberi alkony narancssárgára pingálta a horizontot. Messzebb egy varjú károgott. Égett avar szagát sodorta arra a szél.
Ekkor vette észre a kövekből kirakott szívecskét. Az angyalszobor takarásában fehér kavicsokból. Szép, szabályos alakzat volt. Gondosan válogatták minden darabkáját. Nézte. Nehezen eszmélt fel. A könnyek barázdát szántottak az arcában.
fotó: Pinterest
