Amikor Iván magához tért és megérezte a kórház ismerős, de rettenetes szagát, nem volt kétsége afelől, hogy megmentették őket. Pontosabban őt, mert Zsuzsó nem volt a közelében.
– Nocsak, nocsak, a macskás fiatalember magához tért – mondta hangosan egy nővér, és finoman elmosolyodott, de inkább megszokásból, mint kedvességből. Látszott rajta, hogy nincs kedve bájologni, teszi a dolgát, mert kell, de nem boldog, az biztos.
– Macskás? – kérdezte Iván, mert nem értette, mire gondol.
– Az az! Jól van kedves, látom, egészen jól van, hívom is a doktor urat! – közölte a gömbölyded hölgy, akinek mellmérete vetekedett hátsójának méretével.
– Csak azt szeretném kérdezni…– kezdte a fiú, de a nő már ott se volt. Papucsa hangosan csattogott a kövezeten. Iván bágyadtan nézett utána. Mi történt tulajdonképpen? Szíve a torkában dobogott rémületében. Felemelte a takarót és látta, minden végtagja megvan, fájdalmat se érzett, ezért megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Maga aztán szerencsés fiatalember – szólalt meg váratlanul a sarokban egy idős férfi.
– Úgy gondolja? – nézett rá révetegen és nem volt benne biztos, hogy valóban igaza van.
– Megúszta, pedig azt mesélték, akik behozták, hogy a kocsija csúnyán összetört.
– Magasságos ég! – kiáltott fel a srác. Érezhetően nem bírt nyugton maradni.
– Ne akarjon már hazafutni, maradjon veszteg, azonnal jön az orvos! – szólt rá az öreg keményen. Iván abban a pillanatban meghunyászkodott. Arra nevelték, hogy az idősek bölcsek, engedelmeskedni kell nekik, ő ezt tette. Azonnal visszahuppant és csodálkozva nézte az öreg ráncos arcát, pöttyös hálóingét és magas homlokát.
– Nem tud valamit a lányról, akivel voltam? – kérdezte csendesen.
Zsuzsó…Ha valami baja esik, ő nem éli túl, gondolta elszántan, minden érzelgősség nélkül. Azért a lányért mindenre képes, ezt tudta, és ez nem volt új felismerés. Az első pillanattól kezdve akarta őt, de a lány folyton eltávolodott tőle. Próbált nélküle boldog lenni, de nem ment neki. Igaz, hogy volt egy menyasszonya, de esze ágában se volt elvenni, és megkönnyebbült, amikor kiderült, hogy mégse lesz apa. Nem akart mással lenni, nem akart mást szeretni, de a körülmények mindig úgy alakultak, hogy ostobán jött ki egyik-másik helyzetből. Természetesen nem hitte magáról, hogy szent, és észrevett másokat is, de a szíve mélyén mindig abban bízott, hogy egyszer egymás útjába sodródnak megint.
– Semmit nem tudok! Azt se tudtam, hogy nem egyedül volt. Biztosan neki sincs baja.
A férfi hangja megnyugtató akart lenni. Mintha Iván bárányhimlővel feküdt volna ott, és csak türelmesen kellett volna várakoznia, és majd elmúlnak a kiütések. Zsuzsó azonban nem fertőző betegség volt, amit ki lehetett heverni.
– Á, a hatosunk magához tért! – szólalt meg egy apró férfi már az ajtóban. – Sejtettem, hogy így lesz nem sokára.
Azzal Ivánra mosolygott, és a kórlapja után nyúlt.
– Jók az eredményei! Emlékszik valamire?
– Doktor úr, én jól vagyok, de mi lett a lánnyal, aki mellettem volt?
Az orvos felhúzta a szemöldökét, egy pillanatig gondolkodott, aztán mélyen a fiú arcába nézett. Istenem, milyen szép is a szerelem, gondolta, ahogy a srác aggodalmas tekintetébe fúrta az övét.
Zsebre vágta a kezét és úgy válaszolt:
– A kislány valamivel rosszabbul járt, mint maga. De ne aggódjon! Eltört a kulcscsontja, de rendbe fog jönni. Volt egy erős agyrázkódása, de fiatal, nem lesz baj.
Iván arca megnyúlt, hirtelen azt se tudta, sírjon-e vagy nevessen. Zsuzsó él, és meg fog gyógyulni, ennyi volt fontos a számára, semmi több.
– Köszönöm szépen, a jó isten hálálja meg önnek! – kiáltott fel. Nem volt vallásos, de a baleset viszonylag kedvező kimenetele átértékelt benne mindent.
– Jól van, fiam, biztosan úgy lesz. Ha gondolja, meg is látogathatja. Biztosan nem lesz ellenére – tette hozzá kacsintva. – A maga szüleit hogyan értesítsük?
– Messze élnek, nem tudnak bejönni. Esetleg az öcsém…
– Na, menjen, látom, tűkön ül, de aztán ne zaklassa fel azt a szép lányt! Gyógyulnia kell! Világos?
– Igen, doktor úr! – nevetett a beteg, és már ugrott is volna ki, amikor feltűnt neki, hogy ő maga is virágos hálóingben feszít, hiába akadt fenn a tekintete szobatársáén. Vajon megjelenhet így a lány előtt, futott át az agyán, de aztán megrántotta a vállát. Egy kórházban, egy balesetet túlélve talán nem az a legfontosabb, hogyan néz ki. Végtelen hiúságát félre kell tennie, ezzel tisztában volt.
– A másik szárnyon van. A 204-esben – jegyezte meg vigyorogva a nővér. – Csak ne siessen, elvégre nem véletlenül került kórházba.
– Nincs nekem semmi bajom! – szólt vissza. – Ha ott leszek, még jobban is leszek, mint valaha.
Az orvos a nővérre nézett, majd megfordultak és nagy vigyorral az arcukon kisétáltak a kórteremből.
Iván úgy érezte, szinte szárnyakat kap, ahogy elindult. Annak tudata, hogy minden rendbe jön, felvillanyozta. Úgy szedte a lábát, hogy majd fellökött egy idegent, és sűrű bocsánatkérések közepette futott tovább lihegve. Istenem, de jó is élni, lüktetett az agyában. Jó felébredni, lenni, érezni, hogy süt a nap vagy épp látni, hogy esik.
A 204-es előtt megtorpant. A félig nyitott ajtón át látta, hogy Zsuzsó nincs egyedül. Anyja és nagyanyja ült ágya mellett, és hallotta, hogy azt mondják neki, azonnal jön az öccse és az apja. Nem akart zavarni, be se mert lépni, de a lány megérezte, hogy ott van. Elmosolyodott és az ajtó felé emelte tekintetét. A látogatói is így tettek.
– Bejöhetek? – szólalt meg nagy nehezen. – Nem zavarok?
– Gyere csak! – mondta a nagymama. – No, itt a gyógyszered! – fordult unokája felé. – Úgy látom, kutya baja.
Iván tétova mozdulattal tárta ki az ajtót. Nem az a fiú volt, aki night clubot üzemeltet, nem az, aki keményen tud tárgyalni, és nem hagyja magát semmilyen nagykutyával szemben. Csak egy aggódó srác volt, aki nem vágyott másra, csakhogy karjaiba zárja lányt, aki felkötött karral és bepólyált vállal nézett felé.
Verona haragosan pillantott a nagymamára. Mi a fenét intézkedik még itt is? Nem azért jöttek be, hogy valaki megzavarja őket! Kis híján elájult, amikor a szomszéd felhívta, hogy Zsuzsót baleset érte. Majd kiszakadt a szíve a helyéből, annyira lüktetett izgalmában, ahogy idefelé vezetett. Erre megjelenik ez a senkiházi, és már nem is fontos, hogy ők itt vannak?!
– Hozzunk neked valamit a büféből? – fordult erőltetett udvariassággal lánya felé, de a belépőnek nem köszönt.
– Nem kell semmi, anyu – hangzott a válasz.
– Nekem se kellene, ha ilyen férfi jönne be hozzám – jegyezte meg félhangosan a nagymama.
– Te mit keres itt? – szólalt meg ekkor egy dörmögő hang. Tulajdonosa remegett az idegességtől. – Tűnj el, amíg szépen vagyunk! Megértetted?
– Apa! Ne csináld! – kiáltott fel Zsuzsó.
– Te ne szólj bele! – Ilyen keményen még soha nem beszélt a lányával. Arcán a harag és elszántság keveredett. Érezni lehetett, hogy ütni is képes, ha nem az lesz, amit mondott.
– Apa! – sikoltott a lány.
István rápillantott, majd visszafordult Iván felé:
– Soha többé ne merj a lányom közelébe menni, megértetted? Majdnem meghalt miattad! Ha megtudom, hogy akár öt méterre is megközelíted, velem gyűlik meg a bajod! Világos?
– Abszolút! – mondta Iván, de nem fordította el tekintetét Zsuzsóról. A lány sírni kezdett.
A fiú megfordult és el is tűnt az ajtóból. Csend lett, olyan csend, amilyet ritkán lehet hallani egy kórházban, amikor a vacsorát kezdik felszolgálni.
Kép forrása: Pinterest
