Elment. Nem haraggal. Csak úgy. Másfelé fordult, mert ezt kellett tennie. A világ kettéhasadt azon a reggelen, én ezen a parton maradtam, ő a másikon. Nem volt valódi búcsú, inkább csak csend, amit körénk szőtt a változás. El kell engedni, mondta mindenki, de nem tudtam, hiszen rég kicsúszott kezemből ez a szerelem. Lassan megszoktam az űrt, amit hagyott, a záródó ajtót, a vánszorgó perceket. Nevettem, szerettem, és új emberek jöttek. Tudtam, ha összefutunk, még mosolygunk is, csak én sírok odahaza egy keveset. Azon, ami nincs kár keseregni, súgta az agyam, és igazat adtam neki. De ma felvillant egy emlék. Ma, ebben a májusi őszben, mert nem tudta, hogy visszanéznem ostoba dolog. Már nem a teste hiányzott, sem a szavai, csak az érzés, amit adott vagy amiről hittem, hogy tőle kaptam. A fura biztonság, a jóleső veszély, amit jelenléte okozott.
Volt idő, amikor haragudtam rá, hisz nem gondolt már ránk. Új örömöt talált, hogy másra nézett kedvesen, hogy sétáiban más lelkét ölelte át. Aztán ez a harag is elcsendesedett, csak egy nesz maradt utána, vagy csak egy repedés az üvegen, amely nem hasad tovább, mert nem érinti meg senki.
Később, egy csendes percben, amikor szabadon engedtem befalazott lelkem, még megjelent. És ez ellen képtelen voltam védekezni. Ültem, rá gondoltam, majd régi ismerősként üdvözöltem, ahogy a fájdalmat is, amit magával hozott. Kérhettem volna, hogy legalább azt tegye le a küszöb előtt, de tudtam, nem lehet. Nem kellett volna éreznem semmit, mert már túl sok az új, a változás, csak a hiánya költözött messzebbre. Már ezért is hálás voltam. Pedig a hiány láthatatlan, halk és alattomos. Felölti egy illat ruháját, de lehet egy mondat vagy egy fénykép is, amelyen nem ő van, ugyan, ebben már nem asszisztálok. A kép nem a fiókomban bukkan elő, vagy a telefonomban, hanem a szürkületben, ahol árnyékot vet a falra, és én megidézem a pillanatot, amikor az enyém volt, vagy úgy hittem.
Vannak emberek, akik bár elmennek, de nem hagynak el. Lenyomatuk mélyebb, mint szeretnénk, és karcokká nemesednek. Jó lenne csiszolópapírral átdörzsölni őket, hogy még véletlenül foghassák újra marokra a szívünk.
Elment, és ez visszavonhatatlan. Nem értem, hogy az ész miért nem képes feldolgozni, és miért hárítja a szívre, ahol semmi nincs, csak erek, izmok és vér, amely lüktet, áramlik és sose áll meg. Nevetséges azt várni, hogy ne gondoljunk a kék elefántra, hiszen azért él, mert nem hagyjuk visszatérni oda, ahová tartozik. A felejtés vagy az elfelejtés erdejébe. A semmi, a nincs olyan dolog, amely épp azért létezik, mert életben tartjuk. Hogy gondolhatnék arra, ami mögöttem van, és már senkinek nem kell, csak nekem? Bolond vagyok, netán eszelős? Mindkettő, mert eszembe jut, és azt a csípős kis mardosást elviselem. Nem miatta, magam miatt, mert akkor éltem, voltam, és azt hittem, annál több nem lehetek. Legközelebb, ha rám tör, ha kettéhasad a föld, cérnát veszek elő, és befoltozom, mert még a végén beleesem a lyukba, pedig egy lendülettel átugorhatnám.
Vagy tegyem meg most, mielőtt még földrengések sora pusztít el végérvényesen? Nem jön vissza, és ez jó. Amit hozna, annak köze sincs már a szívemhez, ahol bezárult egy ajtó, és kinyitni már lehetetlen. Rárohadt a lakat.
Kép forrása: Pinterest
