Abban a régi, beszélgetős világban, amikor elég volt egy pillantás is, hogy tudjam, hol a helyem, még élt a két nagyapám. Nem tudtam mit kezdeni velük, mert idegenek voltak számomra, ami jórészt annak volt köszönhető, hogy a szüleim sem szerették a saját szüleiket. Pontosabban tartottak tőlük, vagy egyszerűen nem tudták feldolgozni az általuk képviselt mintákat.
Mindkét nagyapám rátarti volt a maga nemében. Az anyait, aki szikár, vézna öregember volt, jobban kedveltem, pedig alkoholista volt. Anyám megvetéssel nézett rá, és tudta, hogy nagy ritkán eljött hozzánk, pálinkát vár. Temetőcsősz volt az öreg, és olykor annyira részeg volt, hogy elaludt a díszes halottaskocsi alatt. Róla nem sok jót hallottam. Az a fajta részeges ember volt, aki nagykéssel kergette ki családját az éjszakába. Eladott mindent, ami mozdítható volt otthon, csakhogy italt vehessen.
Én ezt az oldalát nem ismertem, vékony, mély ráncokkal tarkított arca számomra nem volt taszító. Anyám óvott tőle, és mindig elmondta, hogy egy szörnyeteg. Sose tudtam meg, hogy mit ért ezalatt bővebben, de talán elég is volt az, amennyit egy gyerek tudhatott.
Az anyámból áradó gyűlölet azonban ijesztő és döbbenetes volt.
Nem akar dolgozni, csak iszik, sorolta ridegen, és az arca is beleszürkült ezekbe a szavakba. Amikor a mama beteg lett, és én vittem neki húslevest biciklin egy alumínium kannában, akkor derült ki, hogy a sérelmek, bántások nem múltak el nyomtalanul. Amikor elindultam, lelkemre kötötte, hogy csak annyit adhatok a levesből mamának, amennyit azonnal megeszik. A többit öntsem ki. A nagyapám nem kaphat belőle. Ha nem így teszek, büntetésben lesz részem. Még ma is magam előtt látom a szemét, amelyben sötét erők munkálkodtak.
Amikor kiöntöttem a hosszú tésztával készült húslevest egy tálba, menten közöltem, hogy a tata nem kaphat. A nagymamám kezében megállt a kanál, mindketten rémülten meredtünk az asztalra. Remegett kezem-lábam, ahogy teljesítettem anyám parancsát, miközben a tata egy sezlonon hevert és a plafont bámulta. Ő biztosan ismerte a gyűlölet gyökerét, de nem szólt semmit. Én, aki lehettem vagy hatéves, félelemmel vegyes lelkiismeret furdalással löttyintettem ki az udvarra a maradékot, nehogy egy csepp is jusson belőle nagyapámnak. Néhány élelmes csirke azonnal odafutott, és felkapkodta a tésztát a porból.
Hazafelé kerekezve fojtogatott a sírás, de vissza kellett szorítanom, különben szidást kaptam volna miatta.
A másik nagyapám sem volt egyszerűbb eset. Amióta eszem tudtam, mindig nősült. Minden alkalommal ugyanaz az asszony költözött be hozzá, aztán nagyjából egy éven belül ment vissza a fiához lakni. Minden alkalommal vitt magával valamit, de amikor érkezett, semmit nem hozott. Anyám enyhe borzadállyal a hangjában mondta a szomszédnak, hogy lám a szex, na, az aztán mindent felülír. Pontosan tizenhárom ilyen költözésben volt része a családunknak, és amikor apám annyit mondott, hát már megint, mind tudtuk, hogy mennie kell segíteni a visszaköltözésben.
Anyám szókincsében a szex sose volt kedves vagy kellemes. Olyan cifrán emlegette, hogy a szinonimaszótárban valószínűleg megtöltött volna egy újabb oldalt. A kedvence a fércelés volt, amit én sose tudtam értelmezni, de annyira ódzkodtam tőle, hogy sose használtam. Még ma sem.
Apai nagyapám kemény, határozott ember volt, kedvességet tőle nem tapasztaltam soha. Mindenki tartott tőle, ezért, amikor kamaszodni kezdtem, elhatároztam, hogy én megszelídítem. Megjelentem nála és azzal kezdtem, hogy szívesen meglocsolom a rózsáit, amik nagyon tetszettek nekem az udvarán. Csodálkozva rám bámult, de hagyta. Aztán megkért, hogy mossam el söröskorsóját, ami már sárga volt a vízkőtől. Neki nem fért bele a keze. Ettől a pillanattól kezdve az lett a fő feladatom, hogy súrolóporral megtisztogattam a korsót, amiből ő vizet ivott, sört soha.
Később, amikor megszakadt a kapcsolata élete asszonyával, vagy épp hosszabb ideig voltak külön, megkérdezte, volna-e kedvem sütni nála. Soha otthon még nem próbáltam, anyámnak nem volt türelme hozzám. A konyha, amelyet nem szeretett, az ő birodalma volt, és holmi csitri, aki szórakozni akart, be nem tehette a lábát e célból. Így kapva kaptam az alkalmon, és nagyapámnál sütöttem meg életem első lekváros kiflijét, ami olyan kemény lett, hogy ölni lehetett volna vele. Azt viszont sose felejtem el, hogy morcos öreg, akitől mindenki félt, elrágcsálta a kőkemény kiflit, és annyit mondott, majd legközelebb.
Mosolyogva ballagtam haza, miután szigorúan az Isten vele köszönéssel eljöttem. Csak így volt szabad, ahogy a másik nagyapámnál Isten áldja volt az elfogadott. Vittem haza párat kiflit mutatóba, anyám repítette is ki azonnal a tyúkoknak. Kicsit több empátiára számítottam volna, de ő nem volt hozzászokva semmiféle finomkodáshoz. Ha rossz, akkor rossz, ki kell dobni, eszébe se jutott mást hazudni.
Párszor még próbálkoztam sütéssel, amikor váratlanul meghalt a papa. Apám azt mondogatta, hogy megmérgezte az az asszony, akivel abban a se veled, se nélküled életet élte. Patkányméreg lehetett, súgta valakinek, de én meghallottam. Az az asszony rákos volt, nem akarta, hogy nagyapám túlélje. Pár hónap különbséggel mentek el mindketten.
Apák napján eszembe jut mindkét öreg. Mindkettő, akik miatt élek, és akik bizonyosan formáltak engem, ha akaratlanul is. Már nem tudom őket faggatni, de az is lehet, hogy, ha élnének, akkor is elhessegetnének. Az a másik világ sem volt mindig szivárványos, helyette az emlékeim azok.
Kép forrása: Pinterest
