Tegnap este megint elkezdte mondogatni, hogy látni akar. De igazán. Kértem, hogy kapcsoljuk be a kamerát, azt felelte, hülyeség, nem valóságos, ott nem jön át az ember egyénisége. Ő tényleg látni akar engem, nem pedig egy monitornak integetni. Milyen jó, hogy ennyire okos és érzékeny! Napról napra jobban odavagyok érte, de ezt nem mondom neki, nehogy elriasszam.
Arra is kért, hogy küldjek fotót a lábaimról, mert azok szerinte világbajnokok. Röhögtem ezen, de azért lefényképeztem őket. Gyatra képek lettek, de addig kérlelt, amíg elküldtem neki. Odáig volt. Azt írta, hogy még jó, hogy messze vagyok, mert a lábaimba lenne szerelmes, ha látna. Ebbe beleborzongtam. Ilyen szépet senki nem mondott nekem.
Anya azonban nem volt tekintettel rám, és beordított a szobámba, hogy húzzak már ki , és mosogassak el magam után, ne neki kelljen este, amikor hullafáradtan hazaesik. Épp a legrosszabbkor. Ilyenek ezek a szülők, nevetett Krisztián, és ez nem esett jól. Megnyugtatott, hogy később keresni fog, addig majd gyönyörködik a fotómban. Viszont boldoggá tenném, ha küldenék még neki a mellemről is.
Nem válaszoltam, mert ez nagyon meglepett. Azt hittem, még nem tartunk itt, de ő azonnal bocsánatot kért, és visszakozott, mondván, tudja, hogy ez nem volt szép tőle, és sajnálja. Miközben mosogattam, az járt a fejemben, hogy egy kép nem jelent semmit, miért lennék ennyire szemérmes a mai világban? Ő jó fej, mindig dicsér, egyszerűen csak látni akar. Ahogy én is őt. Különben is találkozunk két nap múlva. Azt mondtam anyáéknak, hogy Lucánál alszom, őt ismerik. Megbíznak benne, meg se fogják kérdezni, valóban ott vagyok-e. Krisztián csak este ér rá, az apjának segít valami komoly munkában, amiről nem akart beszélni. De este hét után már jó neki. Felajánlotta, hogy értem jön, ami nagyon tetszett nekem. Az autóját is megmutatta, egy terepjáró, drága lehet. Majd kiugrottam a bőrömből az örömtől. Egyetlen dolog izgat csak: mit vegyek fel, amiben tetszeni fogok neki?
Miután elmosogattam, kapkodtam, mint a franc, mert vissza akartam ülni a gép elé, pedig láttam, hogy kilépett, nem írt egy sort sem. Megfájdult a szívem, hiszen eddig mindig kedves volt hozzám. Én meg azt az egy nyavalyás kérését nem tudom teljesíteni, hogy fotót küldjek? Ennyire undok lennék? Senki nem kedves velem, mindenki piszkál, és csak a rosszat látja bennem. Én meg így hálálom meg? Szánalmas.
Gyorsan megkérdeztem tőle, haragszik-e, de csak tíz perccel később írt egy szimpla nemet. Szóval, haragszik vagy megbántódott. Anya nem bírt leszállni rólam, mert szólt, hogy menjek már ki hozzá, aztán kezembe nyomta a bögréket meg az evőeszközöket, és megmutatta, hogy ragacsosak maradtak. Elöntött a méreg. Ha mindent jobban tud nálam, csinálja, vágtam oda, és faképnél hagytam. Torkig vagyok már a folytonos bírálatával. Ledobtam magam az ágyra és a plafont bámultam. Hallottam, hogy folyik a csap, anya persze elmosogat utánam rendesen. Apa még mindig nem ért haza, le merem fogadni, hogy nem festeget, hanem a kocsmában nyomja be a feleseket.
A plafonon egy árva pók körözött, mintha nem tudta volna eldönteni, menjen-e vagy sem. Pontosan olyan volt, mintha magamat láttam volna. Idegesen forgolódott, érthetetlen volt a viselkedése. Krisztián a hallgatásával büntetett, amitől kezdtem pokolian érezni magam. Ő az egyetlen, aki miatt érdemes felkelnem, tudtam. Miatta várom a reggelt, a suli végét, az estét, és közben folyamatosan bámulom a képeit, mert nála jobb pasit nem ismerek. És ez a pasi velem akar találkozni! Engem akar látni, mert szép a lábam. Mi a csuda van velem, hogy még vacillálok?
Előkaptam a telóm és lőttem pár fotót. Nem az év képei, az biztos, de megtettem, amit kért. Örülni fogok, ha ő örülni fog.
Elküldtem hármat, majdnem mind azonos, de jobb, mint a semmi. Egy percen belül ott villogott a válasz: gyönyörű és szexis vagy. Belepirultam. Én szexis? Még hasonlót se mondtak rám. Olyan melegem lett, hogy legszívesebben kinyitottam volna az ablakot a novemberi csípős szélben. Eltartott egy ideig, mire lenyugodott lüktető szívem.
Még hozzátette, hogy köszöni, meg hálás a bizalomért, meg nem győzi hangsúlyozni, hogy fogjam már fel, milyen jó csaj vagyok. Alig várja, hogy holnapután velem lehessen. Nagyon nagyon fontos vagyok neki.
Madarat lehetett volna fogatni velem a következő órákban. Alig aludtam, a suliban nem figyeltem, és csak azt számoltam, mikor lesz péntek hét óra. Lucának se mondtam meg, hová készülök, senkit nem avattam be, mert elronthatták volna az örömöm. Krisztián küldött még egy képet magáról, tavalyit, a tengerparton áll fehér vászoningben, mögötte a hegyek és a víz, ő meg nevet. Eszméletlenül jól nézett ki.
Pénteken délután, amikor már nem bírtam magammal, mégiscsak felhívtam Lucát és sikítva elmondtam neki, hogy egy 21 évessel találkozom órákon belül, akinek nagyon bejövök és megért engem. Hangosan röhögött, azt felelte, király. Hallottam a hangján, hogy nem hisz nekem, ezért elküldtem neki Krisztián képét, és a beszélgetésünk egy részét, hogy hadd egye a sárga irigység. Persze, hogy jó pasinak találta. Mi mást mondhatott volna egy ennyire szép fiúra? Büszke és elégedett voltam az életben először! Hat órakor elkezdtem készülődni, egy farmert és egy pántos pólót vettem a pulcsim alá, mert anya nem engedett volna ki a házból lengébben. Mégiscsak majdnem tél volt, hideg nem volt. Azon töprengtem, kivasaljam-e a hajam, amikor üzenetem jött. Úgy markoltam rá, mint a ragadozó a zsákmányra, de csak a barátnőm volt. Nyisd meg ezeket, hangzott az utasítás.
Rákattintottam a linkre és azonnal megjelent egy tucat fotó, mindegyiken Krisztián volt. Pontosabban egy ausztrál modell. Azt hittem, rosszul látok. Sírás marta a torkom, és nem győztem lapozgatni az oldalak közt. Nem tévedés, a képeken David Hall volt látható. És ott volt a terepjáró is, amely annyira tetszett.
Luca csak annyit írt még, hogy ne haragudjak, de neki azonnal ismerős volt a srác, és keresgélni kezdett. Lábamból kifutott minden erő, és bőgni kezdtem. Húsz perc zokogás után, nem tudtam eldönteni, mit tegyek. Írjak Krisztiánnak, vagy ki a francnak? Vagy küldjem el melegebb éghajlatra? Esetleg lessem meg, ki jön értem? Lemeredve bámultam a padlót, majd kibújtam a pántos felsőből, felvettem egy otthoni kinyúlt pólót, rá egy kapucnis felsőt, és amikor hét előtt üzenetet kaptam, hogy megérkezett, kiosontam a hátsó ajtón. Az utca végén várt, de nem volt az terepjáró, csak egy Suzuki Ignis. Nem kapcsolta le a lámpát, hanem a házunk felé lesett. Elsétáltam mellette, a kapucnit szorosan az arcomba húztam, és egy fél pillanatra láttam, hogy egy szakállas öreg fószer ült benne. Jó húsz méterrel távolabb megcsörrent a telefonom, Krisztián hívott:
– Na, mi lesz már, ne várass ennyit! – mondta nevetve.
– Dögölj meg! – kiáltottam és futni kezdtem befelé az egyik kis utcába.
Kép forrása: Pinterest
