Példaképeink, merre vagytok?

"Minden élethelyzetben ízekre szedik őket, és gyakran olyan érzése van az embernek, hogy semmiképp sem akarjuk tisztelni egyiküket sem. Nem a celebekről, a talmi csillogású percemberkékről beszélek, hanem azokról, akik tényleg letesznek az asztalra."

Régen voltak olyan emberek, akikre felnéztünk. Nem azért, mert akkor tökéletes emberek éltek, hanem mert tetteikkel, szavaikkal, bátorságukkal és más egyéb tulajdonságaikkal elismerést váltottak ki belőlünk.

Manapság, amikor keveset olvasunk, amikor azt szeretnénk, hogy a felgyorsult világ bármely napja ne 24, hanem huszonöt órából álljon, egyre kevesebbet törődünk az ilyesmivel. Tehetséges, erejükön felül küzdő, kiváló emberekkel ma is találkozhatunk, csak nem akarjuk észrevenni őket. Ma nem menő felnézni valakire, nem trendi elismerni, hogy valaki különb, jóval különb nálunk.

 
 

Inkább belegázolunk az életébe, gúnyosan feltételezgetjük, hogy munkája, eredménye mögött nem tisztességes módszerek állnak.

Pár évtizeddel ezelőtt Bornemissza Gergely és Vicuska küzdelme, szerelme sokakat megihletett. Hugonnai Vilma, az első magyar orvosnő élete etalon volt a számomra is, mert előkelő származása nem gátolta meg emberségében és kitartásában. Képes volt millió áldozatot hozni azért, hogy gyógyíthasson, amit persze itthon tizenhét évig nem engedélyeztek neki. Csak mert nő volt. Mert a Zürichben megszerzett diplomája itthon nem volt elegendő. Szerettük Tutajost, Nemecseket, Bokát, és ámulva néztük a tévében Tarzant, Sandokant és másokat. Mind rendelkeztek valamilyen nemes tulajdonsággal, ami hiányzott belőlünk. Íróink, színészeink nem voltak szeplőtelenek, de nevük hallatán megborzongtunk, mert tudtuk, hogy nyomukba se érhettünk. Nem is akartunk, mert attól voltak és maradtak különlegesek, hogy távol voltak tőlünk.

Ma ritkán érzünk hasonlót. A mai világban élő ún. hírességeknek talán még nehezebb, mint régen. Minden élethelyzetben ízekre szedik őket, és gyakran olyan érzése van az embernek, hogy semmiképp sem akarjuk tisztelni egyiküket sem. Nem a celebekről, a talmi csillogású percemberkékről beszélek, hanem azokról, akik tényleg letesznek az asztalra.

Egyre ritkábban szólunk a tisztelet hangján bárkiről. Az ezt én is meg tudnám csinálni mondatot kilökjük magunkból, miközben semmit nem teszünk, csak névtelenül, arc nélkül bírálunk, szidunk, és  soroljuk, valaha minden jobb volt. Jobb? Más. Azért is, mert mi is mások voltunk.

Még megálltunk beszélgetni, segíteni, neveltük a gyerekeinket, ha kellett hangos szóval is, közben meg örültünk, ha mások jó hírét vitték hazánknak.  Mind emögött volt jó adag alázat és a fent említett tisztelet. Soha, semmilyen módon nem jutott eszünkbe megkérdőjelezni egy sikert sikerre halmozó sportolót, műsorvezetőt vagy színészt.

Kicsit jobban hittünk az emberi jóságban, szerencsében és rátermettségben. Ma csak fancsali képpel mondjuk bármire, hogy jó, de…És mindig ott van az a de…

Miért van szükség példaképekre? Mert mintát mutatnak. Megláttatják azokat a tulajdonságokat, amelyeket magunkban fejleszteni kellene. És ez jó, nem pedig dühöt, keserűséget kiváltó tevékenység. Tanulni, változni, dolgozni pozitív dolog, habár a 21. század mindennapjai a médiával az élen azt sugallják, mindenkiből lehet akármi kellő akarattal.

Ez hazugság. Olyan hazugság, amit nehéz elfogadni és feldolgozni. Jobbak, okosabbak, megértőbbek, elfogadóbbak lehetünk, de csak munkával. A tehetség azonban nem mindenkinek jár. Bár mindenki szeretné ezt alanyi jogon magáénak tudni. Becsaphatjuk önmagunkat a nap minden percében, de akkor marad a nyomorúságos önutálat és mások becsmérlése. Ahhoz sokaknak különösen jó érzéke van.

Nem volt jobb a világ régen sem. Csak időnk volt több, mert megálltunk gondolkozni, vágyakozni és remélni, hogy lehet majd minden szebb. De ezekben a törekvésekben benne voltunk szívvel-lélekkel és tudtuk, hogy a csodákért tenni kell.

Ma az égből várjuk őket. Egyelőre nem potyognak.

Kicsit érdemes lenne megpihennünk, átgondolnunk, hogy az életünk, amelyből talán csak egy van, vajon tényleg annyira szomorú és keserű, hogy megéri ezért mások lelkébe gázolni? Nem hinném.

Kép forrása: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here