Sára
Amikor Robi elém tolta a telefonját és rámutatott a lányra, összeráncoltam a homlokom.
– Ez meg ki? – kérdeztem, miután az utolsó ruhadarabot is kivasaltam a ruhahegyből.
– Ő Lilla. Nem ismerem, de nem hagy békén.
Egy pillanatra ledermedtem, de aztán összehajtottam a két farmert is, amit a múlt héten vettünk Léninek, és rátettem a kupac tetejére.
– Miért? Mit akar?
Ennél naivabb és ostobább kérdés alig hagyhatta el a szám. Tizenkét éve voltunk házasok, ismeretük egymást kívül-belül, tehát nem kell azt játszanom, hogy kiugrasztom a nyulat a bokorból.
– Jaj, Anya, mégis mit gondolsz?
Robi már alig szólított a nevemen, amióta a gyerekek megszülettek, megszűnt létezni az a lány, aki valaha a szerelme, kedvese, nyuszikája volt. Maradt valaki, akinek eltűnt a régi személyisége, és azzal együtt a neve. „Anya” nem válaszolt, mert nem merte kimondani, mit gondol, túl cifra lett volna, és a lányok sem voltak hallótávolságon kívül.
– Nem tudod lerázni vagy nem akarod? – kérdeztem háttal állva, mert nem akartam, hogy látnom kelljen az arcát, ha hazudik.
– Kedvesnek tűnik, nem akartam durva lenni.
Ez a válasz jobban megdöbbentett a vártnál.
Robi sose volt egy belevaló, rámenős srác, úgyis mondhatnám, magának való volt már a suliban is. Kevés barátja akadt, velem is azért állt szóba, mert egy utcában laktunk, és többször megkérdeztem tőle, megyünk-e együtt haza. Évekkel később vallotta be, hogy azért mondott igent, mert nem akart megbántani. Igaz, hogy ezekből az együtt-sétákból nagy beszélgetések lettek, folyton elkéstünk otthonról mindketten.
Aztán, amikor ő másik városba került, sokáig hiányoltam. Fél év múlva azonban visszajött, nem bírta a koleszt. Így megint sokat beszélgettünk. Anyuék számára abszolút természetes volt, amikor bejelentettem, hogy most már járunk, aztán meg hogy eljegyeztük egymást, de csak úgy kettesben. Nem vágytunk családi mű-ebédre, kínos beszélgetésekre. Huszonnégy voltam, amikor összeházasodtunk. Ő egy évvel volt idősebb nálam, amit folyton ki is hangsúlyozott. Pedig nem volt valami bátor srác, gyakorlatilag én kértem meg az ő kezét.
Egy tucat közös év után azonban úgy látszott, beérett a gyümölcs, és magára talált az én félszeg Robim. Ennek azonban nem örültem annyira, mint elvárható lett volna.
– Megmondtad neki, hogy nős vagy és van két gyereked? – kérdeztem némi éllel a hangomban.
– Tudta.
Felhorkantam. Néztem a barna, vékony arcú csinos lányt a telefonon és szerettem volna megkérdezni tőle, miért. Miért pont Robi? Miért egy családapa, aki idősebb nála?
– Tudta és ennek ellenére? Azta… Hány éves?
– Huszonkettő. Azt írja, folyton rám gondol, és bármennyire igyekszik, nem tud kiverni a fejéből.
Robi hangjában volt valami, amit addig nem ismertem. Különös büszkeség csengett a szavaiból.
– És most mit vársz tőlem, mit mondjak erre? Egyáltalán miért mutattad meg, ha eddig írogattatok egymásnak szép csendben?
A férjem hallgatott. Készül valamire, ezt éreztem. Készül, de még nem meri kimondani, nehogy ráborítsam a vasalódeszkát. Megvárta, amíg összecsukom, és a falhoz támasztom. Ránéztem, és nem tudtam nem észrevenni idegességét.
– Arra gondoltam… – kezdte, majd krákogott egyet. Nem siettem kérdése elé.
– Szóval, mi lenne, ha találkoznék vele és személyesen mondanám meg neki, hogy hagyjon békén?
A vasalódeszka ekkor hatalmas csattanással a földre zuhant. Mindketten összerezzentünk. Én égi válaszként értelmeztem a történéseket, Robi nem hinném.
– Találkozni akarsz vele? Tényleg csak személyesen tudod elintézni ezt a dolgot? – A hangom nyugodt volt, és gondosan igyekeztem nem kipréselni belőle a keserűség semmihez sem hasonlítható ízét.
– Hidd el, mindent megpróbáltam! Ha nem hiszed el, itt a telefonom, nézd meg! – És átnyújtotta, amelyben ott volt feketén-fehéren a férjem üzenetváltása egy csitrivel, aki azt sorolta, hogy felnéz rá, meg hogy milyen értékes és intelligens ember Robi, és neki épp ilyen pasira lenne szüksége. Ahogy görgettem lefelé, a hideg futkosott a hátamon. A lány valóban erőszakos volt, de egy határon belül. A férjem meg gyáván hátrált és valóban nem sértette meg, de nem ment bele egyetlen próbálkozásba sem. Talán nem volt elég kemény, de az érezhető volt minden sorából, hogy ő nem akar semmit.
Erre most mégis megkér, hogy egyezzek bele a találkozóba. Ugyan miért?
– Mi változott meg az üzenetek óta? Miért nem tudod egyszerűen letiltani, felejteni?
– Ennek a lánynak nemrég halt meg az anyja. Mindenki erről beszélt a cégnél. Csúnya balesetet szenvedett. Képtelen voltam durva módszerekkel lerázni.
A cérna kezdett szakadozni nálam… Mégis, mi várható el tőlem? Miért kellene nekem a kérdésre bólogatnom és akár sajnálatból arra biztatnom a férjem, hogy legyen rendes ezzel a Lillával, mert nagy fájdalom érte. Mi van az én fájdalmammal? Mi van azzal, hogy huszonkét évesen lehetne tisztességes? Nem haltak ki a korabeli srácok, vagy csak nem vettem észre?
A torkomban lassan gombóccá formálódott a düh. Néztem Robit, aki komoly arccal bámult rám, és várta, hogy megalkudjak vele, hogy azt mondjam, menj, érezd jól magad, drágám valakivel, aki fiatalabb nálam jóval, és hagyd, hogy hízelegjen a hiúságodnak. Ha nem velünk történik meg ez az egész, ráfogom az ostoba filmekre, de így vasárnap délután, amikor kint épp beborult, azt éreztem, bennem is beborul.
– Tudod, mit? Beszélj vele! – mondtam ki végül a várva várt választ.
– Jó fej vagy, Anya! – nevette el magát Robi és kedvesen egy puszit nyomott a fejemre.
fotó: Pinterest
