Sára
Ismerem Beát, nem fog megállni a megfigyelésnél. Nem akarom őt belekeverni, ezért tetszik is az ötlete, meg nem is. Talán nekem kellene odamennem és a saját szememmel látnom az egészet? Nem, azt nem bírnám ki, mert ráborítanám az asztalt arra a cafkára.
Cafka…Vajon az? Vajon tényleg mindig a nő a hibás? Biztos, hogy tudok minden részletről? Mi van, ha Robi adta alá a lovat? És ha csak eljátszotta, hogy húzódozik? Otthon simán játszhatja a jófiút, honnan tudhatnám, mi az igazság? Ha akarok, hiszek neki, ha meg nem, mondhat bármit. Rajtam múlik, nem rajta. Ennek a találkozásnak nem lett volna szabad létrejönnie. Ha a férjem egy tökös csávó lenne, akinek nem az a legfontosabb, hogy egy rüfke felszedje, akkor simán elküldte volna a francba. Ehelyett eljátsszuk ezt a kisded játékot, mely szerint személyesen hatásosabb megmondania, hogy kopjon le? A nyavalyát! Arra volt kíváncsi, milyen hatással van a csajra és az rá. Én meg hagytam, mert titkon abban bíztam, hogy majd sarkára áll. Persze, nem fog, miért tenné, amikor szemrebbenés nélkül elmondhatja az a mondatot, hogy hát te mondtad, hogy menjek. A szentségit neki, de jól lehet takarózni az én hülyeségemmel!
Az ilyen férfiakra mit mond a szakirodalom? Rájuk miért nincs annyi jelző és szinonima, mint a nőkre? Nem Lillát akarom mentegetni, miért tenném, hiszen ő csak addig megy el, amíg nincs fal. És ha a falat mindig hátrébb viszik, akkor ő is lépegethet előre. Jól csinálja, mert eléri, amit akar.
Biztosan illatos, kedves és a sminkje is tökéletes. Valószínűleg egy milliméter narancsbőre sincs, a striákról nem beszélve. Édes, rajongó és úgy néz Robira, ahogy én már rég nem. De hogy tudnék tizenkét évvel később ugyanolyan szerelemmel nézni rá, mint az elején? Ki nem állom azokat, akik azt állítják, hogy ugyanúgy szeretik a férjüket tíz-tizenöt vagy húsz évvel később is, mint az elején. Na, persze… Egyikük sem látta még lustán henteregni lecsúszott gatyával, vagy berúgva büdösen, esetleg szellenteni a vasárnapi ebéd után, és úgy horkolni, ahogy a pesti gyors száguld Szobra egy tavaszi délutánon 1932-ben? Lehet szeretni, elfogadni, de mind tudjuk, hogy a kezdeti hév és szenvedély csökken, mert annak úgy kell lennie. Nem fenntartható állapot a folytonos lángolás. A tűz sem ég végtelenségig, ha elfogy a fa, csak parázslani fog, és talán marad belőle valami, amit még fel lehet lobbantani, de akkorára, mint az elején, már soha.
Bea szeret engem, de nem oldhatja meg helyettem a problémám. A megfigyelés jó ötlet, mégse tökéletes. Hogy ő mit lát, az nem fontos, mert nem az én szememmel teszi. Nem bírok nyugton maradni…Oda kell mennem…
Nem. Nem kell. Az isten szerelmére, Sára, ne légy nevetséges! Csak nem akarsz egy autóból kukkolni? Ez szörnyű ötlet. Szörnyű? Nem baj. Akkor is ott a helyem. Fél nyolckor már elegem van minden agyalásból. A húgom mellettünk lakik, elkérem a kocsiját és elgurulok a kávézóhoz.
Azonnal feltűnik, mennyire forgalmas az utca. Úgy látszik, csak én élek szánalmasan egyszerű életet. Vagyis mi. Nem véletlen, hogy engem nem környékez meg senki. A hajam sem frissen mosott, a körmöm is lenőtt, de ettől még nem vagyok roncs. Csak egy nő vagyok, akinek kevés ideje jut magára. Azért fürdök rendesen és kövér sem vagyok. Leparkolok a kis Smarttal, ami könnyedén megbújik a nagyok között, és nem bánnám, ha sikerült volna közelebb parkolnom. Még véletlenül se látok be az ablakon. Bea kocsija sincs a látóteremben. Hol a bánatban van az a nő?
Ekkor váratlanul megpillantom. Éppen befelé tart a kávézóba. Tényleg bemegy? Azt hittem, kintről figyel. Félreértettem volna? Vagy ezt mondta, csak nem fogtam fel?
Ülök és várok. Nem tudom mire. Talán abban reménykedem, hogy kijön Robi kettő percen belül és nem sokkal később Lilla is zokogva? Robi megrázza a fejét és elutasítóan közli méghozzá hangosan, hogy a fél utca hallja, hogy engem szeret és senki mást?
Vagy épp igazolást keresek arra, hogy nem így tesz? Valami önpusztító módon látni akarom, hogy kilépnek az ajtón, megölelik egymást és vég nélkül csókolóznak, én meg belehalok a húgom kocsijának volánja mögött? Van a nőkben valami önsorsrontás, amellyel oly szívesen teszik tönkre az életüket. Semmi szükségem ilyesmire! Akkor mi a csudának vagyok itt? Kinek hazudok én?
Amikor megcsörren a telefonom, összerezzenek.
Bea hív. Remeg a kezem.
– Na? – kérdem riadtan.
– Nem kell betojnod, anyukám! – mondja nevetve. – Ha láttad volna Robi arcát, amikor odamentem hozzájuk, most jobb kedved lenne.
– Odamentél? Te egészen megbolondultál?
– Nem kell hálálkodnod! – mondja pikírten.
– Arról volt szó, hogy megfigyeled őket. Most mit fogok mondani neki, ha hazaér?
– Anyám, te aztán gyáva vagy! Mikor lettél ilyen szánalmas? Hogy te mit fogsz mondani?! Az eszem megáll! A férjed randizik és te magyarázkodnál?
– Bea! Ez nem randi. Robi csak becsületes és nyílt. Ezért tisztelem.
Felnevet.
– Ha láttad volna a szemét, amit le nem vett annak a nőcskének a dekoltázsáról, nem lennél ennyire elnéző.
– Abbahagyhatod. Azt mondd, mi volt utána?
– Semmi. Jägert isznak, ha jól láttam, és nem úgy nézett ki, mintha mindkettő sietne haza. Azt mondom, anyukám, ha nem megyek oda, akkor ma elveszíted a férjed.
Erre nem tudok mit mondani. Ismerem Beát, szeret túlozni, de mi van, ha most igazat beszél?
– Szerinted Robi képes lenne rá?
– Én ilyet nem mondtam. De láttam a fejét és láttam a csajt is…És az a lány egy óriáspók, ami nem engedi el egykönnyen az áldozatát.
– Mit csináljak? – kérdem csendesen. Teljesen kimegy a fejemből, hogy elmondjam, itt vagyok… Csak az kavarog bennem, hogy érdemes-e tennem valamit? Ha közbelépek, Robi kiakad, és azt mondja majd, nem bíztam benne. Ha meg akar csalni, nem ezen az estén teszi… Ha hazudni akarna, nem mondta volna el az egészet. Sírhatnékom van.
– Semmit, szívem. Várj!
– Várok – felelem és kinyomom.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
