Kényelmes hazugság lenne azt állítani, hogy a mai gyerekek kegyetlenebbek, mint régen, mert így levehetnénk a felelősséget a felnőttekről, intézményekről, és az olyan társadalomról, amely alkalmazkodást, önkontrollt követel, olyanoktól, akiknek még nincs kész az idegrendszere mindenre.
A gyerekek ma nem rosszabbak vagy jobbak a régieknél, csak túlterheltebbek, feszültebbek és sokkal kevesebb eszközük van arra, hogy a belső nyomást kezeljék. Eltűnt életükből a szabad és kötetlen játék, és eltűntek azok a terek és közösségek is, amelyek segítették őket abban, hogy szabadabban mozogjanak, legyen idejük gondolkodni és beszélgetni.
Ma a bántás nem spontán csúfolódás, mint egykor, amikor a szemüveg és kövérség volt a legnagyobb bűn, karöltve a butasággal. Ma tudatos megalázás történik, amely a hierarchia kialakítására szolgál. Aki gúnyol, erős, aki hallgat és tűr, gyenge. Ezt sugallja a média, a közösségi oldalak tömege, és így repedezni kezd az identitás. A megszégyenítés nyilvános lett, mert a teledonok elterjedésével történjen bármi, a segítségnyújtás elmarad, és a bántalmazás minden formáját inkább megörökítik, mintsem tesznek ellene. Így a történet újrajátszható, elemezhető és a gúnyolható.
Az a generáció, akitől azt várjuk, hogy rugalmas, erős és önálló legyen, gyakran olyan közegből érkezik, ahol felnőttek maguk is szétestek, nincsenek kapaszkodóik, kiégtek, szoronganak és anyagi nehézségekkel küzdenek. Egy gyerek nem attól lesz ellenálló, hogy edzik, hogy bántják, és majd összeszedi magát előbb-utóbb, hanem attól, hogy van hová visszanyúlnia. Azokban a családokban, ahol az add vissza, ne hagyd magad, csúfold te is-mondatokat hallja, nem kap más támogatást, ott csak agresszióra ösztönzik. Mindeközben a szülők is odahaza káromkodnak, bírálnak, becsmérelnek, és azon csodálkoznak, hogy a gyerekük honnan tanulja. Természetesen nem képesek bevallani, hogy otthonról érkezik a tehetetlen támadás, így hárítanak. Iskolára, óvodára, mindenkire, akiben bűnösre lelhetnek.
A mai generációnak kevesebb belső tartaléka van, mint a régieknek. Nem tanulta me feldolgozni a kudarcot, mert nem engedik meg neki, hogy foglalkozzon vele. Túlvédik és elhitetik vele, hogy ő a legjobb, legszebb és sérthetetlen. Ennek ellenkezőjére is számos példa van, hiszen sokakat teljesen magukra hagynak.
Sok családban nincs valódi jelenlét, csak működés. Logisztika, számlák, különórák, feltételek vagy olyan szabadság, amelyben nem korlátoznak semmit. Egy ilyen közegben a gyerek nem tudja, hogy érzései természetesek, hogy szabad és lehet dühös, haragudhat valakire akkor is, ha szereti, és vannak, akik meghallgatják anélkül, hogy tanácsokkal látnák el.
Valaha gyakrabban volt jelen a közösség megtartó ereje, mert az emberek szóba álltak a szomszédaikkal, rokonaikkal is gyakrabban találkoztak, és nem egyetlen csoport vagy az online tér véleményére voltak utalva. Nevelt az utca, a baráti kör, ma már véletlenül sem szabad rászólni egyetlen ördögfiókára sem, mert balhé lesz belőle. A szülő meg azért nem szól rá, mert retteg attól, hogy gyereke nem szereti majd. Arról is érdekes lenne részletesebben beszélni, hogy miért rettegnek oly sokan a szeretet elvesztésétől és miért hiszik, hogy az engedékenység egyenlő ezzel a fogalommal. Egy gyerek még az alkoholista, elhanyagoló, agresszív szüleit is szereti…
Sajnos mindezek után azt is meg kell említeni, hogy mostanában megszaporodtak az öngyilkossági kísérletek a gyerekek és a fiatalok körében. Ez nem divat, nem gyengeség, hanem maga a kilátástalanság. Az a gyerek, aki önmagát bántja vagy önsértéshez folyamodik, nem meghalni akar, hanem meg akar szabadulni attól a fájdalomtól, amit nem tud feldolgozni. Attól, amelyhez nem kapott segítséget.
A folyamatos összehasonlítás, a test, az anyagiak, a siker, a népszerűség olyan terhet tesz rájuk, amely sok esetben túl nehéznek bizonyul. Mindenkinek különlegesnek kell lennie, különben nevetségessé válik. Így hiszi a kamasz, de a felnőtt is, aki szintén nem képes mással foglalkozni, csak a talmi csillogással.
Ha otthon nem kap ehhez segítséget, ha nincs biztonságban, mert senki nem hallgatja meg, nem kíváncsi rá, mert a konfliktusokat nem tűrik, hanem elnyomják, akkor a gyerek magára marad, és olya belső nyomással szembesül, amelyet nem tud elviselni.
Nincs tökéletes család, hibátlan sem. Viszont őszinte és elérhető közeget teremteni nem nagy művészet. Nem attól lesz egy gyerek stabil, ha nem lát problémát, ha kiszolgálják, ha körbe ugrálják, hanem attól, hogy megtapasztalja, a problémák kimondhatók, a hibák orvosolhatók. A családi minta mutatja meg, hogyan bánunk másokkal feszültségben, kudarcban, hogyan viseljük el a különbözőséget, a másságot. Ha a családban szégyen a gyengeség, ha kigúnyolják a rokonokat, ismerősöket, mert nem gazdagok, nem képesek fejlődni, ha bántanak másokat, akik nem elég gyorsak, kedvesek, szolgálatkészek, mert hiányosságuk van, akkor egy gyerek ezt tanulja meg. Így fogja becsmérelni a kövérebb, szegényebb, sikertelenebb társait, azokat, akiknek nem telik drága holmira, akiknek nincs menő kocsijuk, házuk és nem Dubajban nyaralnak. Így alakul ki a rasszizmus, hiszen ha a család bírálja mások bőrszínét, vallását, nemi hovatartozását, akkor miért csodálkozunk azon, hogy a gyerekek is ezt teszik a saját közegükben?
Az iskolai nevelés, ahogy a pszichológus is csak tüneti kezelés, hiszen a gyerek hazamegy, oda, ahol állandó a feszültség vagy a bizonytalanság, ahol a szülei kiégtek, idegesek és félnek. A mi társadalmunk folyamatosan túlélésre hajt, mert nincsen stabilitás itthon. Semmi nem állandó, és ettől stresszesek az emberek. Nem várhatjuk el a gyerekeinktől, hogy empatikusak legyenek, ha mi is belerúgunk egymásba, a kóbor macskába és még nevetünk is tetteinken. Szidjuk a felszolgálót, a fodrászt, a tanárt, és mindenkit, akit csak szidni lehet…
Amíg nem merünk ezzel szembenézni, amíg nem vállaljuk fel, hogy mekkorát hibázunk, amíg nem jön el valódi változás, addig a gyerekeket nem megrendszabályozni kell, (bezzeg régen nem volt baj a verés!-felkiáltással), hanem ott kell lenni velük, mellettük, és nem szabad magukra hagyni, mert nincsenek fogódzóik.
Ha végre képesek lennénk kibújni a virtuális világból, ha nem az lenne a fontos, hogy minden vacak információt begyűjtsünk, hogy ostoba játékokat játsszunk a mobilunkon, ha beszélgetnénk és találkoznánk egymással, akkor ez a helyzet jelentősen javulna. Egyelőre azonban erre kevés esély mutatkozik, mert sokan még a pihenésük alatt is remegve lesik a kütyüt, nehogy egy üzenet, egy hívás elkerülje a figyelmüket, nem beszélve a semmitmondó trendekről vagy szánalmas kihívásokról, amelyeket játéknak neveznek.
A világ változott meg, nem a gyerekek, akiknek még tanulniuk és növekedniük kellene, de erre nincs elég idejük.
Fotó: olia danilevich: https://www.pexels.com/hu-hu/foto/emberek-konyvek-lany-aranyos-5088184/
