„Nyilván elszakad valami az emberben, például a szív húrja, amikor az, akiről azt hiszi, hogy úgy ismeri, mint a tenyerét, akibe beleszeretett, akivel összeházasodott, akitől gyerekei születtek, akivel közös otthona lett, közös emlékei, egyszer csak idegen emberré válik.”
(Jón Kalman Stefánsson)
A mai házasságok mások, mint a régiek, halljuk gyakran. Ez azonban csak félig igaz. Mások, de csak azért, mert az emberek is megváltoztak bizonyos szempontból, amit a technika fejlődése jelentősen befolyásolt. A hűség, az odaadás, a megcsalás, az alkalmazkodás azóta létező fogalom, amióta az ember társat akar maga mellé, és ezt nevezhetjük együttélésnek vagy házasságnak. A mai napig a lányokat úgy szocializálják, hogy járjanak bár egyetemre, dolgozzanak, építsenek karriert, de azért evezzenek be a házasság kikötőjébe, és legyenek feleségek, majd anyák. Ez természetes is, ha nem lenne pokolian nehéz minden téren maximálisan teljesíteni. Ugyanez valamivel könnyebb a férfiaknál, mert az elvárások és a társadalmi nyomás még mindig nem sújtja őket akkora erővel, és ha náluk nem a család az első, környezetük sokkal könnyebben elfogadja, mint a nők esetében.
Feltételezzük azonban, hogy egy házasság jól indul, kellően megvan az összhang, működik a kémia, és a felek egymást szeretve, tisztelve töltik napjaikat. Az első év után egyszer csak az ötödik, tizenötödik, majd huszadik évfordulónál tartanak. Közben dolgoznak, nyaralni mennek, óvodás, iskolás lesz a gyerek, elballag, egyetemre készül, miközben szülei élik a szürke hétköznapokat.
Mondhatnánk, hogy ez az élet, bár nem ezt szeretnénk hinni. Vajon miért nem akarnak megmaradni az emberek egymás mellett több évtized elteltével? Erre könnyű azt válaszolni, hogy a megszokás és az unalom miatt. Való igaz, hogy kevés új dolgot tudunk mutatni magunkból a másiknak, ha folyton együtt vagyunk. Az is benne van a pakliban, hogy mi magunk is változunk, és gyakran tapasztaljuk, hogy társunk nem, vagy nem olyan mértékben, hogy mellettünk haladjon. Ez azt jelenti, hogy okvetlenül fel kell rúgnunk egy házasságot, ami addig jól működött, csak éppen nem izgalmas? Mi lenne, ha elkezdenénk dolgozni azon, hogy az idő ne legyen képes lerombolni a vágyat, hogy ne törölje el a közös emlékeket? Illúzió azt hinni, hogy mégis van valami érdekes, valami megfoghatatlan, ami a másik mellett tartott bennünket ennyi éven át? Feltehetjük azt a kérdést is, hogy a szerelem és az újdonság valóban olyan értékes, hogy érdemes miatta felrúgni egy kapcsolatot, és újba fogni? Itt természetesen nem a rossz, bántalmazó, megalázó házasságokról beszélünk, hanem azokról, amelyben sokan élnek, és nem értik, mivel is elégedetlenek, de valami belső nyugtalanság fűti őket, hogy változtassanak. Lehet-e elkerülni ennek lehetőségét? Meg lehet-e maradni egymás mellett úgy, hogy ne gyűlöljük meg a másikat csak azért, mert túlságosan ismerjük vagy unjuk?
Az egyszer élünk és a nekem jár a jobb c. hangzatos szlogenek nyomán ki lehet-e még mondani, hogy érdemes lenne magunkba mélyedni, keresni az okokat, amelyek miatt lépni akarunk? Nem ördögtől való az az ötlet sem, hogy az ellaposodott kapcsolatokat fel lehetne dobni, ha érzünk hozzá elég akaratot.
Valaha valamiért választottuk a másikat. Esélyt adtunk neki is, és magunknak is, hogy megmutassuk, össze lehet fűzni kettőnk életének madzagját egy fonatba. Vagy valljuk be, hogy rossz döntés volt, és azért tartottunk ki ennyi ideig, mert lusták voltunk, szerettük a megszokást, no meg közös a ház és ott vannak a gyerekek?
Az élet és benne történtek egyszeriek és megismételhetetlenek. Ha a folytonos változás után sóvárgunk, akkor se élhetjük újra a régi pillanatokat, mert mi se vagyunk azok, akik régen. Ezer meg ezer boldog és boldogtalan óra van mögöttünk, ezek mind tapasztalatokat szültek, és ha az izgalom kedvéért teszünk csak valamit, hamar rájöhetünk, hogy minden újdonság pontosan olyan rövidéletű, amilyen az előző volt. Már csak az a kérdés, menni vagy maradni? Az idő vajon ellenünk vagy nekünk dolgozik? Ez attól is függ, mit hiszünk magunkról, milyen vágyaink és reményeink vannak még és maradt-e elég erőnk az újabb csalódásokhoz? Merthogy lesznek, nem hihetjük, hogy nem.
Ennek függvényében, érdemes mélyen elgondolkodnunk, és valóban akkor változtatni, ha már tűrhetetlennek érezzük a keserű mindennapokat.
Kép forrása: Pinterest
