A burneshák olyan nők, akik férfiként élték le az életüket. Ma már csak maroknyian maradtak Észak-Albánia hegyvidéki falvaiban. Gyakran éltek egyedül, szüzességi fogadalmukat betartva, de a helyzetet természetesnek tartva. Sorsukat emelt fővel viselték, és nem szívesen beszéltek arról, miért választották ezt az életformát. Ez nemcsak Albániára, hanem a Balkán-félszigetre is jellemző volt, és a nemi identitás választása nem a ma divatos elvek és magyarázatok mentén történt akkortájt.
Albániában a tradíció szigorúan megköveteli, hogy minden csak apai ágon öröklődjön. Ez a 15. századból származó szabályrendszer, a Kanun. Ha egy nő férjhez megy, akkor férje családjához költözik, amely nem ismeretlen az európai családoknál sem, bizonyos fokig ez így működött egészen a 20. század első feléig, sok helyen tovább is. Attól a pillanattól kezdve a család tulajdona lesz, elveszíti önálló akaratát, és be kell tartania a legegyszerűbb és a legkeményebb szabályokat is. Pl. nem hordhat nadrágot, nem tölthet be bizonyos munkaköröket, és nem szavazhat.
A Kanun engedélyezi, sőt elvárja a bosszú és a vérbosszú intézményét, amely azzal járt és még jár ma is olykor, hogy a család felnőtt férfi, munkavállaló, gondviselője nélkül maradt. Persze az is megtörténhetett, hogy nem született fiúgyermek a családban, vagy korán elhalálozott, így a vagyon és az irányítás veszélybe került. Ezért a család, hogy ne kerüljön lehetetlen helyzetbe, rákényszerítette az egyik lánygyermekét, hogy fiúként éljen és viselkedjen. Az sem volt ritka, hogy a kikényszerített házasság elől menekültek ebbe a szerepbe a lányok.
Ez a helyzet jóval több szabadságot és jogot eredményezett a nőknek, de lemondással is járt. Vissza nem lehetett vonni, mindemellett szüzességi fogadalmat kellett tenniük az ilyen nőknek, és mind ruházatukkal, mind hajviseletükkel hangsúlyozniuk kellett férfi mivoltukat. A névváltoztatás is kötelező volt, és nem gondolhatták meg magukat. Ha ez megtörtént volna, súlyos büntetés, nem ritkán halál lett volna a következménye. Így azok a nők, akik több szabadságra vágytak, arra, hogy nekik is legyenek jogaik, önként is dönthettek arról, hogy burneshák lesznek.
A világ azonban változik és még azok az elmaradott helyek is kinyílnak, mint Albánia, ami Enver Hoxha terrorja alatt bunkerállammá változott, nem beszélve a mérhetetlen szegénységről és éhezésről, amellyel a diktátor országát sújtotta. Negyven éve halt meg, de azok az évtizedek, amikor Albánia teljhatalmú ura volt, az ország megnyomorodott, talán csak az utóbbi években kezd magára találni.
„A társadalom változik, de úgy gondolom, hogy az akkori kornak megfelelő döntést hoztam. Nem mondhatok le a választott szerepről. Esküt tettem a családomnak. Ez egy olyan út, amelyen nem lehet visszamenni” – nyilatkozta az egyik burnesha.
Ma már nincs szükségük a nőknek arra, hogy megváltoztassák kinézetüket és egész életüket, csakhogy elkerüljék a nemi erőszakot vagy, hogy gondoskodni tudjanak családjukról. Ez a szokás ki fog veszni pár évtizeden belül, de talán senki nem fogja visszasírni abban az apró, feltörekvő államban, amely a Balkánon elzárva élte mindennapjait, és nem engedte be a nyugati társadalmak egyetlen pozitív szokását sem.
Napjainkban már csak idősebb burneshák élnek, azok is csak 50-60-an lehetnek, de már nem kívánnak és nem is tudnának visszatérni a női életformához.
Kép forrása: Femina
