Milán, amikor látta, hogy a lány finom sántikálással eltűnik a hatalmas zöld növényzet mögött, felpattant a robogóra és elindult visszafelé. Egyáltalán nem volt fáradt, az este felvillanyozta. Ez azért volt furcsa, mert volt benne jó is, rossz is, de többségében pozitív érzések maradtak belőle.
A sorozat többi részét itt olvashatod
A lehető legjobb az volt, hogy a White Star nem égett le, nem volt szó gyújtogatásról, pontosabban nem biztos, hogy az volt. Mégis sikertelen volt az akció, ha netán valaki azt tervezte, tönkreteszi őt. Az a kis tűz, ami keletkezett, nem volt vészes, okozhatta bármi. A lényeg, hogy megmaradt az egyetlen forrás, amit egyelőre fel tudott kínálni a hatalmas tartozás érdekében.
Mennyivel könnyebb lett volna, ha apja annak idején észszerűbben gondolkodik és esze ágában sem lett volna uzsoráshoz fordulni. Inkább adták volna el a helyet, vagy kerestek volna jobb megoldást. Már nem hibáztathatta, megérteni azonban sehogyan sem tudta. Miért Szurok? Miért nem egy barát vagy egy befektető? Ennyire nem ragaszkodhatott a helyhez? Mi volt abban a bárban az, ami megérte neki, hogy kockáztasson mindent?
Nagyszülei remekül elboldogultak vele, nem akarták világhíressé tenni, nem akartak száz helyett százegy bőrt lenyúzni róla, és mégis megéltek. Milánnak akármennyire nem tetszett, be kellett látnia, hogy apja nagyravágyó és felelőtlen volt. Persze arra nem számított, hogy váratlanul átlép a túlvilágra. Nem tervezte ezt, ahogy senki sem, de a halál nem sokat kérdezősködik. A tervek, vágyak nem érdeklik.
Így marad minden baj azokra, akik maradnak.
Míg ezen gondolkodott, a part menti úton robogva először vette szemügyre igazán a szigetet, azaz egyik szegletét. A part csendes volt, sós tengerillat lengte be a levegőt, és lassan minden elcsendesedett. Hiába volt Denpasar forgalmas és nyüzsgő város nappal, éjjelre még a hangos és dorbézoló turistahad is elfáradt.
Ahogy bekanyarodott a keskeny utcába, ami az Il Pomodorohoz vezetett, azonnal meglátta, hogy sötét van odabenn. Rápillantott az órájára, és meglepve tapasztalta, hogy éjfél is elmúlt.
Tudta, hogy már semmire sem megy, ezért úgy döntött, hazatér aprócska, bérelt házába és végre lepihen. Másnap az igazi munka várja, de mielőtt kezdene, még egyszer megpróbálkozik a pizzériában. Hátha csoda történik.
A ház csendes volt. Benn állt a meleg, amelybe elvegyült a frangepáni erős illata. Az ágyon tiszta törülköző és köntös várta, mintha csak szállodában lett volna. Ezen meglepődött, de eszébe jutott a gyönyörű Tania, és menten jobb kedve lett. Lezuhanyozott és perceken belül az igazak álmát aludta.
Mirella miután végiggondolta, hogyan is fog védekezni apja támadásával szemben, magabiztosan bicegett végig a folyosón. A karkötő elvesztése bár bántotta, nem lett tőle rossz kedve. Sejtette, hogy nem fogják megdicsérni érte, de a tárgyak már csak ilyenek: olykor megválnak gazdájuktól, még akkor is, ha drágák vagy pótolhatatlanok. A karkötő nem volt az, bár nem két fillérbe került. Ismerte apját, tudta, hogy vörös lesz a feje a méregtől, de amilyen gyorsan megharagszik, olyan gyorsan meg is békül. És még az sem biztos, hogy nem lesz meg. Eszébe jutott, hogy már megint elfelejtette elkérni Milán számát, és a fiú is, az övét. Egész este együtt voltak, de ez fel sem merült bennük.
A folyosón csend volt és félhomály. Aki pihenni vágyott, már elcsendesedett. Amikor a kilincsre tette a kezét, váratlanul valaki elkapta a nyakát. Azt még érezte, hogy valamit az orrára szorítanak, de utána elsötétült a világ. Két sötét felsőbe és nadrágba bújt alak emelte fel a vékony lányt, és kilépve az oldalajtón, lesiettek a lépcsőn, ami az egyik föld alatti garázsba vezetett. Nem nagyon tekingettek jobbra-balra, mert bár a szálloda jó hírű volt, kamerákat nem használt sem a folyosókon, sem pedig a garázsban. Egyszerűen nem volt szükség rá, a vendégek soha nem okoztak olyan problémát, hogy szükség legyen a védelmükre.
A két árny szélsebesen egy furgonhoz sietett és Mirellát óvatosan berakták a rakodótérbe. A lány ebből semmit nem tapasztalt, csak lógott hosszú haja, amelyből egy fényes csat puhán a földre esett. Ezt egyik támadó sem vette észre.
– Na, ez sokkal könnyebben ment, mint gondoltam – közölte az egyik vigyorogva.
– Mondtam, hogy még biceg is, nem lesz gond! De most húzzunk el, mert ezzel nem vagyunk túl a nehezén.
– Rendben van, cimbora, de te vezetsz, mert neked nyugodtabb kezed van.
– Összecsináltad magad? – vigyorgott a másik.
– Nem, de azért ez életem első rablása, nincs rutinom benne.
Azzal lecsukták a furgon hátsó ajtaját és mindketten beszálltak. A magasabbik ült a volánhoz, de még mindig nem vette le arcáról a fekete maszkot.
– Indulj már! – rivallt rá a gyávábbik. – Még el kell jutnunk a nagybátyám házába, és az sem a szomszédban van.
– Nyugi, egy óra nem a világ. Még visszaérek a munkába és senki nem fogja gyanítani, hogy közöm van hozzá.
– Bízom benne, bár az a sunyi képű, akivel vacsorázott, ravasznak látszik.
– Bízd csak rám, majd teszek róla, hogy elmenjen a kedve a keresgéléstől.
– Nem hiszem, hogy feladná. Nagyon úgy nézett ki, hogy bejön neki a csaj.
A volánnál ülő gázt adott és óvatosan, minden feltűnést kerülve kigurultak a Maya Biru tágas parkolójából. A kijárat épp Denpasar egy kevésbé forgalmas útjára vezetett, és azt elérve már úton is voltak az alacsonyabbik támadó rokonának kalyibája felé. A város nyugovóra készült, senki nem sejtette, hogy egy fiatal lány kábultan ébredezik egy koszos furgon padlóján. Két elrablója annyira bízott magában, hogy eszükbe sem jutott megkötözni áldozatukat úgy gondolván, a szer hatása pár órán át tartani fog.
A kanyargós utak végcéljaként egy óra múlva lassítani kezdett a kocsi. A parttól nem messze, az erdő közepén, sűrű takarásban egy faház várta őket, amelynek egyik szobájába akarták elzárni a gazdag lányt, akinek apjától válságdíjat vártak.
– A levél készen van? – kérdezte a sofőr, aki a főnök szerepét töltötte be.
– Már mondtam. Minek kérdezed meg hatszor?
– Azért, mert ismerlek. Képes vagy hazudni valamit, csak senki ne maceráljon.
– Nem hazudok. Azonnal legépeltem, kinyomtattam, ahogy szóltál. Arra is vigyáztam, hogy ne legyen rajta ujjlenyomat. Kesztyűt használtam, ahogy kérted. Most elégedett vagy?
Amaz felhördült.
– Nem. Elégedett akkor leszek, ha kezünkben lesz a pénz. A fickó gazdag, de mi annyit kérünk, amennyit gyorsan ki tud perkálni. Akkor nem lesz gond, és talán nem hívja a rendőrséget.
– Az ilyenek mindig hívják…
– Ez Bali, nem Amerika. Túl sok filmet néztél… Neki fontosabb, hogy meglegyen a lánya, minthogy az itteni rendőrséggel bajlódjon.
– Remélem, igazad lesz.
A furgon megállt. A magas, fekete, szép arcú ránézett társára és magabiztosan elvigyorodott.
– Igazam lesz. Mint mindig.
Az erdő csendben aludta álmát, ahogy a legtöbb ember, kivéve egy fiatal lányt, aki rémülten tért magához, ahogy a kocsi lassítani kezdett.
Előző rész
Következő rész
fotó: Pinterest
