– Nem, apámmal, aki elhozta a legújabb barátnőjét, és ki tudja miért, ragaszkodott, hogy én is jöjjek.
– Ki ne akarna Balira jönni? – kérdezte Milán csodálkozva.
– Ki akarna egy idegen nővel, aki azt hiszi, hogy ő fújja a passzátszelet, az apja meg úgy bánik vele, mintha ovis lenne?!
– Jogos. De ha már itt vagy, akkor használd ki a lehetőséget.
A sorozat többi részét itt olvashatod
Mirella megint elnevette magát.
– Úgy beszélsz, mint egy motivációs tréner – közölte, miután eltüntette a pizza utolsó morzsáját is.
– Nem, hidd el, nem az a célom! Egyszerűen az akartam mondani, hogy élvezd a percet.
– Na, látod, megint úgy beszélsz.
Milán megrántotta a vállát.
– Talán jobb, ha kimondom, amit gondolok. Egyszóval szeretném, ha együtt járnánk be a szigetet. Ez most motiváló?
Mirella kisimított egy elszabadult tincset a homlokából és Milán szemébe nézett.
– Ez ezerszer jobban hangzik. Ez inkább te vagy. És én erre örömmel mondok igent. Viszont nem lesz egyszerű ellógnom a szállodából.
– Tényleg rabságban tartanak? Ennyire nem ért meg az apád? Bemutatkozzak neki és elkérjelek?
– Isten ment, majd megoldom valahogy. Kitalálok neki valami elfogadhatót.
– Én nem vagyok az? – Milán arca elkomorult. Ez meg sem fordult a fejében. Világéletében azt tette, amit akart, leszámítva a bárt meg a koktélokat. Soha nem érezte, hogy valakinek valamiért ne lenne az ínyére. Nem volt ellensége. És most ez a fura lány azt állítja, hogy hazudni kell róla.
– Mi a baj velem? – kérdezte nagy sokára.
Mirella tekintete elfelhősödött. Érezte, hogy Milán megbántódott. Nem ismerte régóta és szinte semmit nem tudott róla, de azt, hogy érzékeny, megsejtette.
– Ne érts félre, nincs baj veled! Tulajdonképpen az én családom a furcsa. Korán elveszítettem anyát, apa ettől kezdve rám telepedett. Kislányként ez nem volt rossz, de már annyira megszokta, hogy észre sem veszi, hogy belegyalogol az életembe és irányítani akar a fontosabb döntésekben.
– Tehát jó partit akar neked? Erről van szó?
– Igen. De neki nincs olyan, hogy jó parti. Szerinte senki nem elég jó nekem, pláne egy…
Itt elhallgatott.
– Pláne egy pincér… – fejezte be a mondatot a srác.
Mirella lehajtotta a fejét.
– Hidd el, én nem tehetek erről. Nagyok az igényei, még nagyobbak az elvárásai. De ő nem én vagyok… Mégse lehet könnyedén elé állni és megmondani neki, hogy hagyjon élni.
– Ugyan miért nem? Nem szörnyeteg, nem fog megenni, és elvileg szeret téged.
– Te nem ismered őt. Nagy hatalma van, és senki nem mond neki nemet. Mindenkit irányít, és az emberek hajbókolnak neki.
– Ki a te apád, már bocsánat, akinek ennyire nem lehet igazat mondani?
– Madarász András, de szerintem ez a név semmit nem mond neked.
Valóban igaza volt. Soha nem hallotta ezt a nevet, és ha magasabb körökben is mozgott, valószínűleg nem saját maga nevében kötött üzleteket. Milán elgondolkozva hallgatott. Az járt a fejében, mennyire más lenne minden, ha az apja nem hal meg, és ha ő Pesten maradhatott volna. Az anyja meg főleg.
Még azt sem mondhatta volna, hogy Mirellával nem futott volna össze, hiszen a város nagy, de nem akkora, hogy erre ne kerülhetett volna sor. És ha az apja vezette volna tovább a White Start, ő biztosan már másba fogott volna, és nem itt dolgozna fillérekért, menekültként. Mert akárhogy is nézzük, jelen pillanatban ő nem tartozott sehová. Otthon már nem volt otthon, Balin meg… Ott egyelőre nem volt más, mint egy egyszerű turista, másnaptól munkavállaló, de ennél szemernyivel sem több. Ha lett volna egy lánya, ő se rajongott volna egy ilyen partiért.
– Ne haragudj, majd valahogy kialakul – szólalt meg Mirella.
Biztatóan a srác kezére tette az övét, mire az a villámcsapásnak nevezett borzongás valóban végigfutott a fiú gerincén. Megfogta a lány finom csuklóját és lágyan belecsókolt a tenyerébe. Volt ebben egy adag bátorság, finomság és borzongató erotika is. Azonnal megérezte, hogy Mirella teste megremeg. Nem kellett ránéznie ahhoz, hogy tudja, a lány ugyanúgy vonzódik hozzá, ahogy ő hozzá.
– Van kedved sétálni egyet? – kérdezte tőle, amelyben benne volt egy csodás éjszaka ígérete.
– Milán! Nagyon szívesen igent mondanék… De haza kell mennem… Apa aggódik, és persze a lábam sem engedi.
– Mekkora hülye vagyok! Már megint ezzel jövök! – kiáltott fel. – De nem baj, ha jobban leszel, bepótoljuk.
– Szavadon foglak!
Azzal felálltak és Milán a pulthoz lépett fizetni. Mirella ellágyultan nézett rá. Tetszett neki minden mozdulata, mondata, az is, ahogy bánt vele. Úgy érezte, mintha egy olyan emberrel hozta volna össze a sors, akit tényleg neki rendeltek az égiek.
Amikor felült a motorra, nem hunyta be a szemét. Már kezdett megnyugodni, kezdte elhinni, hogy ez a srác, akit alig ismer, de már kedvel, vigyázni fog rá, és mellette semmi baja nem eshet.
Az esti forgalom valamelyest csitult, így gyorsabban visszaértek a Maya Biruba. Mirella szíve erősen dobogott, mert nem tudta eldönteni, hogyan tovább. Vallja be az igazat az apjának, vagy hazudjon. Milán letámasztotta a motort és mielőtt a lány bármit mondott volna, átölelte a derekát és megcsókolta. Forrón és szenvedélyesen, ahogy egész este akarta. A lányból áradó fenséges illat, az izgalom és a tiltott gyümölcs édessége még különlegesebbé tette a pillanatot. Talán ilyen egy szerelem kezdete, futott át a fején, de aztán nem gondolkodott. Újra meg újra magához húzta a lányt, akinek arca kipirult a hevességétől. Úgy olvadt bele a karjába, mintha soha nem akarna kibújni onnan.
De amikor kibújt az erős, izmos karok édes fogságából, a csukójára esett pillantása. A gyémántokkal finoman díszített karkötőjének nyoma sem volt.
– Úristen! – kiáltott fel.
– Na, ez nem rossz megszólítás – nevetett Milán.
– Azt hiszem, elveszítettem a karkötőm – mondta elkeseredetten Mirella. – Apa meg fog ölni. Tőle kaptam születésnapomra.
Mindketten lenéztek a földre, körbejáratták tekintetüket a parkoló kövezetén, de az ékszernek nyoma sem volt.
– Talán az Il Pomodoroban maradt – mondta Milán gyorsan. – Visszamegyek!
– Szerinted van olyan, aki megtalálta és leadta?
Mirella hitetlenkedve csóválta a fejét.
– Sose lesz meg, de nem értem, mert nem vettem észre, hogy rossz lett volna rajta a kapocs.
– Emlékszel arra a pillanatra, amikor még láttad a csuklódon?
– Nem… Nem figyeltem. De az étteremben mintha még meglett volna.
– Akkor meg kell próbálnom! Te menj be, nem akarlak bajba sodorni.
A lány kedvesen belesimult az ölelésébe és még egyszer viszonozta csókjait.
– Köszönöm ezt az estét! – kiáltotta és amennyire csak tudott, sietni kezdett befelé.
Előző rész
Következő rész:
fotó: Pinterest
