Mohával benőtt, öreg falai közt, most csönd honol. Egykor hangosan zakatoló vonatok járták a rozsdás síneket. Már évek óta alig jár ide valaki. Vonat is már csak napi egy jön rendszeresen. Én szoktam csupán kiülni ide, a kopott padra úgy, mint valamikor régen. Mindig szerettem figyelni az embereket. Nézni, hogy izgatottan várják az utazást, ahogyan a gyerekek versenyeznek az érkező vonattal, vagy épp könnyekkel küszködve búcsúzkodnak egymástól.
Azon a napon is itt ültem a padon, amikor egy fiatal férfi, tulipáncsokorral a kezében ácsorgott a peronon. Idegesnek látszott. Zavartan toporzékolt, lépkedett oda-vissza fényesre polírozott lakkcipőjében. Fekete, halszálkás, finom öltönyt viselt. Haja gondosan megigazítva. Sűrűn pillantgatott a karórájára. Láthatóan sürgetni szerette volna az időt. Lassan befutott a vonat. Hangosan csikorogtak a fékek, ahogy megállt. A férfi még izgatottabb lett. Pásztázta a leszálló embereket. Keresett valakit. Kíváncsivá tett, hogy ki lehet az, akit ennyire vár. Óráknak tűnő másodpercek teltek el, mire mindenki leszállt. Az egyik vagonból, utolsóként egy gyönyörű, szőke nő lépett ki. Hosszú, divatos szövetkabátot viselt, és vörös, tűsarkú cipőt. Mindenkinek megakadt rajta a tekintete. Az öltönyös férfit azonban nem érdekelte a sok nézelődő. Odasietett és üdvözölte a nőt. Felé hajolt, lágyan megcsókolta, hosszasan ölelte. Majd átadta a csokrot, és karonfogva a kijárat felé kísérte. Hallottam, miközben távolodtak, hogy hangosan nevetnek valamin. Önfeledten beszélgettek, vidámnak és boldognak tűntek.
Teltek a napok, hónapok. A színes ősz, szürke télbe fordult. Majd a virágzó tavaszt, forró nyár követte. Több száz ember fordult meg az állomáson. Siettek munkába, vagy a napsütést kihasználva lézengtek. Egyszer csak, arra lettem figyelmes, hogy egyenruhás férfiak lepték el a peront. Súlyos poggyászokat cipelve, haladtak a második vágányon várakozó vonat felé. Sorra búcsúzkodtak el feleségeiktől, gyerekeiktől, és szálltak fel a nyári forróságban. Háborúba indultak. Olyan szorosan ölelték egymást, ahogyan csak lehetett, hisz nem tudhatták, látják-e még valaha egymást. Feltűnt, hogy egy katona egyedül sétált. Vállán a nehéz zsák. Ismerős volt valahonnan. Jobban megnéztem hát, és felismertem a férfit, aki hónapokkal azelőtt izgatottan várta a vonatot. Most nem volt zavart, sokkal inkább szomorú. Lassú, nehéz léptei a beton mellett a lelkére is nehezedtek. Fellépet a vonat lépcsőjére, és visszanézett a bejárat felé, majd lehajtott fejjel felszállt. Nehéz percek múlva intett a kalauz. A férfi még utoljára felemelte a tekintetét, majd mély sóhajtással vette tudomásul az indulást. Ebben a pillanatban egy távoli kiáltás hallatszott: – Ne indítsák még! Kérem várjanak! A hangot gyors koppanások követték. Apró sarkak ütemes kopogása, mely visszhangzott a hatalmas épület falán. Egy nő futott vörös, tűsarkú cipőben, de elkésett. A vonat egyre gyorsabban távolodott az állomástól. Hangosan sírva követte, amíg bírta. Azután megállt és csak bámult a vonat után. Szőke hosszú haját, lágyan fújta a nyári szél. Könnyei végigperegve arcán a porba hullva váltak semmivé. Pont úgy, ahogy a horizontba vesző szerelvény.
Több, mint egy év telt el, és jött a hír, hogy a háborúnak vége. Hamarosan hazatérnek a katonák, a családok újra együtt lehetnek. Emlékszem fagyos tél volt. Aznap én sem ücsörögtem a padon. Csak az elbeszélések alapján tudom, hogy a nő várta a vonatot. Izgatottan, csillogó szemmel. Zavartan toporzékolt, ide-oda lépkedett, de mindhiába. Az érkezők közt nem volt ott a férfi. Összébb fogta hosszú szövet kabátját, és tovább várt. Órákon keresztül. Nem törődött a hideggel. Nem érdekelte a szakadó hó, csak várt. Minden érkező vonatot végigmért, de egyiken sem volt. Sötétedéskor csendesen hazaindult. Nem maradhatott tovább, hiszen otthon várta a katona öröksége, egy kisfiú.
Gyönyörű napos tavaszi idő van. Kellemesen cirógat a langyos szél. Mindenhonnan virágok illatát sodorja felém. Csak ülök a padon, ahogy annyi sok éve mindig tettem. Megérkezik a mai vonat. Csikorgó fékezéssel lassan begurul a vágányra. A szokásosnál több ember száll le. Az utolsó egy vékony, magas, őszes ember. Halszálkás, finom öltönyt visel és a kezében egy csokor tulipán…
